1.fejezet

Mielőtt elolvasnád: ezt a történetet két évvel ezelőtt kezdtem el írni, ezt azért tartom fontosnak elmondani, hogy tudjátok, nem a mostani helyzetből "inspirálódtam" ez a történet csak a fantáziám szüleménye. Illetve ez egy blog. Nem egy könyv, ezért biztos vagyok benne, hogy vannak még benne szerkesztési hibák, elgépelések, messze nem tökéletes, de mégis közel áll hozzám és remélem a ti tetszéseteket is elnyeri, szívesen olvassátok a szabad perceitekben. (: 
Jó olvasást!
Ui.: Ha esetleg szeretnétek előtte egy rövid bevezetést akkor katt ide.


Lux


 A csaj úgy tapadt a mellkasomra, mint a rágógumi az ember talpára, akárhogy próbálod leszedni magadról, valahogy mindig visszaragad rád. Remegett, és minden gyanús zajra a túlméretezett pulcsijának az ujjába rejtette az arcát, mintha az bármitől is védené.
 Lövések zaját hallottuk mire egy síkantás hagyta el a száját. Három feszült szempár nézett felé.
- Sürgősen fogd be a szád, Szöszke ha nem akarsz meghalni! - suttogta indulatosan felé Fortuna majd előre fordult és tovább kutatta a tekintetével a környéket. Mellette Audax térdelt egy leomlott ház maradványai takarásában, puskával a kezében.
 Lenéztem az övemre, a pólóm alatt ott volt a pisztolyom, vészhelyzet esetén pedig a bakancsomba bújtatva egy kés. Az ember sose lehet elég óvatos.
 Oldalra pillantva leellenőriztem, hogy Tre, a közülünk legidősebb, hogy van. Tegnap meglőtték, Fortunának köszönhetően le tudtuk állítani a vérzést de a fájdalmait nem tudtuk enyhíteni. Tre kemény férfi volt, de az arcára még kiültek a szenvedés jelei.
 Audax leeresztette a fegyverét majd Fortunára nézett aki bólintott egyet. Ők ilyenek voltak, szó nélkül megértették egymást amivel párszor az idegeimre mentek, de őket ez egy cseppet se zavarta, sőt, mintha abban lelték volna az élet apró örömeit, hogy engem idegesítettek. Mindketten közelebb jöttek hozzánk és Trenek is segítettek feltápászkodni.
- Elmentek - jelentette ki Fortuna, ledobta a hátizsákját a földre és elkezdett kutakodni benne majd közénk tett egy becsomagolt szárított húsnak tűnő valamit. Felsóhajtottam és a zsebembe túrva a hús mellé dobtam azt a kekszes zacskót ami nálam maradt, Tre is így tett, Audax pedig pár szem aszalt gyümölcsöt tett hozzá a gyűjteményünkhöz. Szöszke, akire ma délelőtt találtunk rá ájultan, félénken bámulta az ételt. Ki tudja, mikor evett utoljára.
- Hm...Asszem' ma se fogom degeszre tömni magam - konstatálta Fortuna és hanyagul felfogta a fekete haját egy kontyba. Elhúzott szájjal néztem a maradék élelmünkre. Szívás.
- Osszuk el! - jelentettem ki majd mindent öt felé osztottam. Épp Szöszkének, akinek egyébként fogalmunk sem volt az igazi nevéről, adtam volna az adagját amikor Fortuna megragadta a csuklóm és rideg tekintettel meredt a másik lányra aki erre minél kisebbre próbálta összehúzni magát és a bicepszembe kapaszkodott. Nem hibáztathattam érte, Fortuna haragos tekintete ijesztőbb, mintha egy pisztolyt szorítanának a homlokodhoz. Mindenesetre én már hozzászoktam, úgyhogy álltam a tekintetét.
- Mi a problémád? -kérdeztem és egy figyelmeztető pillantást küldtem a csuklómat szorító kezére. Nem engedte el.
- Még a nevét se tudjuk, miért adnánk neki ételt? -kérdezte felhúzott szemöldökkel.
 Már megint kezdte. Fortuna hozzánk hihetetlen hűséges volt, és bármit megtett volna a szövetségért, viszont elég keményen bánt az idegenekkel. Amikor Szöszkét megtaláltuk ájultan a földön ő szó nélkül ott hagyta volna, csak én és Audax tudta meggyőzni arról, hogy nem lenne helyes egyedül hagyni. A lányról üvöltött, hogy félt, valószínűleg napok óta nem evett és úgy húzta össze magát mint akit bármelyik pillanatban megölhetnek. Rettegett és reményvesztett volt. Fortuna pedig sajnált tőle pár szem kekszet és aszalt gyümölcsöt.
 Ezt persze azért tette, mert úgy gondolta, ha minden sebesültet meg akarnánk menteni, nem élnénk túl.
- Hogy hívnak? - kérdeztem a lányt aki a szőke hajából pillantott fel rám, a vakítóan kék szemeivel.
- Stella - a hangja halk volt és rekedt. Bólintottam majd Fortunára néztem.
- Na, így már képes vagy enni adni neki? - kérdeztem mire megvetően eltaszította magától a csuklóm és elfordult, hogy megegye a saját fejadagját. Stella kezébe adtam az ételt majd végignéztem a kis csapatunkon.
 Audax, Fortuna, Tre, Stella és végezetül én, Lux.
 Nem ez az igazi nevünk. Senki se tudta a másiknak a születési nevét. Ebben a világban már nem számít kik voltunk régen, hogy milyen néven szólítottak a szüleink, hogy hogy becéztek a barátaink.
 Akár mint a többieknek, az én nevem is egy kitaláció volt, egy szó, latinul fényt jelent. Legtöbbünkre mások aggadták rá ezeket a neveket, a személyiségünk alapján, esetleg a kinézetünk miatt, de sose kérdezték, hogy kik vagyunk, hogy honnan jöttünk. Itt a múlt nem számított, hiszen már a jelen is épp elég zűrös volt.
 Fortuna neve szerencsét jelent. Ez tényleg őt jellemezte, ő volt a mi szerencsénk, veleszületett tehetsége volt a fegyverekhez, tűzről pattant és nemmellesleg a gyógyításhoz is értett, nélküle nem éltük volna túl a mindennapokat. Ő volt a csapat főnöke. Aztán ott volt Audax, a bátor, Fortuna kebelbarátja, ők bujkáltak a legrégebb óta együtt. Audax a csapat ereje volt, semmi nem állíthatta meg, az biztos, hogy nem volt érdemes konfliktusba kerülni vele. Őt követi Tre, a neve hármat jelent, az arcán húzódó három vágásról kapta. Tre végtelenül bölcs és megfontolt volt, neki volt a legtöbb tapasztalata közülünk.
 Stellát még nem ismertem, de biztos voltam benne, hogy a kinézete miatt lett csillag a neve, a lány csak úgy ragyogott a szőke hajával és a világoskék szemével. Bár hihetetlen rémült volt és még nem igazán bontakozott ki, volt valami a tekintetében ami arra figyelmeztetett, hogy nem szabad alábecsülni őt. Hiszen eddig is túl kellett élnie valahogy és köztudott, hogy aki egy kicsit is gyenge vagy épp kevésbé ravasz mostanra már rég halott, vagy egy katona. Az pedig külön előny, hogy gyakorlatilag megmentettem az életét azzal, hogy helyet adtam neki a csapatban, amivel tartozott nekem eggyel.
 Végezetül pedig ott voltam én, Lux, fény, ragyogás, ahogy tetszik, a srác akit csak csendes gyilkosként ismertek. Sose csaptam zajt, feltűnést, nem hívtam fel magamra a figyelmet, csak szép lassan odaosontam mögéd és hátba szúrtalak amikor legkevésbé számítottál rá. Lehet, hogy aljas, de tökéletes a túlélésre. De akkor miért pont fény? Valószínűleg a szemem miatt, ami barna, szinte sárga, akár a felkelő nap fénysugarai, de sose kérdeztem az okát amikor elkezdtek Luxnak hívni.
 És hogy miért is volt ez a nagy hűhó? Miért bujkáltunk fegyverekkel egy összeomlott ház falai mögött és miért éhezünk? Természetesen a háború miatt. Az emberek nem bírnak nyugodtan a seggükön ülni és szinte már késztetést éreztek, hogy rendezzenek egy kis drámát amiből vérontás lett.
 Az egész már több éve a levegőben lógott, sok ország vezetői megszegték a szabályokat, a politikusok között szinte sose volt egyetértés, a világ gazdasága kezdett összeomlani. Kisebb-nagyobb fegyveres támadások robbantak ki amiről a média vagy felszínesen nyilatkozott vagy hamis hírként kezelt.
 Már gimis voltam amikor hirtelen a tesi órákat lövészet váltotta fel. Minden nagyobb állami iskolában ez megtörtént és nyilván hihetetlen királynak képzeltük ezt az egészet, főleg ha egy-egy órába is belecsúszott a gyakorlás. Aztán a helyzet kezdett érdekes lenni amikor bekopogtatott hozzánk két katona és arra kért fel engem, hogy csatlakozzam a katonasághoz. Apám persze teljesen lázba jött, ő több mint harminc évet a katonaságnál dolgozott és személyes megtiszteltetésnek érezte, hogy pont hozzánk jöttek be a kollégái. Én nem éreztem magam különlegesnek, az osztálytársaim pár nappal ezelőtt mesélték, hogy hozzájuk is becsöngettek, ugyanazzal a dumával. De az apám hajthatatlan volt, konkrétan közölte velem, hogy most rögtön pakoljak és induljak el a két egyenruhás pasassal. Persze anyukám kiakadt, hogy ezt most felejtse el és ebből kibontakozott egy vita köztük. Amíg ők ketten egymással voltak elfoglalva az egyik katona, aki egy fél fejjel magasabb volt nálam, pedig én se számítok alacsonynak a 185 centimmel, közelebb hajolt hozzám és a szemembe nézett;
- Egyszer mindennek eljön az ideje, Fiam! - mondta majd elfordult és becsukta maga mögött az ajtót.
 A legközelebbi ablakhoz léptem és hosszasan meredtem a két férfi után akik beszálltak egy dzsipbe és kikanyarodtak az utcánkból.
 Vettem egy mély lélegzetet majd a szüleim felé fordultam akik még mindig hevesen magyaráztak egymásnak. Nem akartam katona lenni. Nem akartan az apámra hasonlítani. Már kiskorom óta azt hallgattam, hogy belőlem milyen jó katona lesz, mindenféle történeteket mesélt nekem azokról az időkről amikor még ő is az volt, és miközben beszélt én csak a hiányzó lábát tudtam figyelni amit egy szerencsétlen robbanásban veszített el. Folyton arról magyarázott, hogy milyen jó érzés megmenteni az emberek életét és hogy belőlem is egy hős lehet idővel. Erre én mindig azt válaszoltam, hogy ahhoz nem feltétlenül kell katonának lennem, fegyvert ragadnom és gondolkodás nélkül, parancsra, megöletnem magam, vagy éppen másokat. Mindent lehet okosan csinálni, csak egy kis ravaszság kell hozzá. Ebben az anyámra ütöttem, tőle tanultam meg, hogy az embereket ki kell ismerni majd ahhoz mérten viselkedni velük. Valahogy mindig úgy alakította az életét, hogy ő jöjjön ki jól a dolgokból. Ezt olykor pedig nem épp a legbecsületesebb módon tette. Az apám ennek az ellenkezője, ő a becsület megtestesítője, tisztességes és már túlzottan is jószándékú, szinte naiv volt.
 Végül az egészből nem lett semmi, az iskolában tovább folytatták a lövészetet és egyre több tantárgyat váltották át másra, közelharcot tanultunk, késeket dobáltunk és gránátok összetételét kellett bemagolnunk. Az osztálylétszám egyre csökkent, sokan csatlakozták a katonasághoz.
 Az egész egy robbantással kezdődött egy nagyvárosban, ötvenkét halott és több mint száz sebesült. Ezt követte a többi is, az emberek pánikoltak, nem mertek utcára lépni, a következő ami lesokkolta a világot az egy befolyásos politikus meggyilkolása volt. Mondanom sem kell, hogy az volt az egyetlen épeszű aki próbálta lenyugtatni a világot és leállítani az öldöklést. A meggyilkolásával a remény is elveszett az emberekben. Még ki se heverték a dolgot amikor egy újabb komolyabb robbantás következett, de most mást is hozott magával; egy vírust. Sorra betegedtek le az emberek, a kórházak napok alatt megteltek és nem tudtak felkészülni a helyzetre, az idősek haltak meg leghamarabb, utánuk pedig a kisgyerekek. Egészen addig amíg rá nem jöttek, hogy kik voltak a robbantok és, hogy náluk van az ellenszer. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, még aznap hajnalban összeállt a katonai egység és támadásba lendült. Bár hivatalosan nem lett kijelentve de mindenki tudta, hogy ez már háború.
 Hónapokba telt mire végre kitaláltak egy gyógymódót, addigra a szerencsésebbek meggyógyultak, de legtöbben belehaltak a betegségbe. A föld népessége rohamosan csökkent.
Vízhez jutni egyre nehezebb volt mert féltek, hogy azáltal is terjed a betegség amit aligha meg tudtak fékezni. A világ a feje tetejére állt, az iskolák bezártak, nem dolgoztak az emberek, a vállalkozások csődbe mentek, a kórházakat karantén alá helyezték fertőzés veszélye miatt és egyre többen jutottak illegálisan fegyverekhez. Lázadás tört ki. A politikusok pedig ahelyett, hogy az emberekkel foglalkoztak volna, a háborús frontokat figyelték, a maradék pénzt fegyverkezésre költötték és hajtották előre a katonákat. Egészen addig amíg nem maradt több. A legtöbb meghalt, megsérült vagy megszökött a táborokból.
 Na és itt jöttünk képbe mi, az idióta tinik akik örültek amikor matek óra helyett egy géppuskával lövöldözhettek, akik fiatalok és jó erőben voltak.
 Egyik pillanatról a másikra érkeztek a rezzenéstelen arcú katonák akik gondolkodás nélkül ütöttek le tinédzser lányokat és dobták be őket egy teherautóba mintha csak egy krumpli zsákkal lenne dolguk, rálőttek szülőkre és elhurcolták tőlük a gyerekeiket. Persze az emberek próbáltak ellenállni, harcba szálltak a katonákkal de semmi esélyük nem volt, az egyenruhások mintha érzéketlenek lettek volna mindenre.
 Emlékszem, a telefonomon néztem, amikor még volt internethálózat, és hitlenkedve bámultam a képernyőt ahol épp egy amatőr, valószínűleg telefonnal készített, felvételt mutattak be. A videóban egy katona volt, az oldalán egy lőtt sebbel, de mintha észre se venné, nyugodtan sétál tovább egy idősebb férfi és annak a lánya felé. A férfi egy pisztolyt tartott a kezébe, maga mögé húzta a lányát és rálőtt a katonára, egyenesen a vállába. Az egyenruhás egy pillanatra megtorpant, lenézett a kabátjára amit azonnal átáztatott a vér majd rezzenéstelen arccal tovább indult az ijedt férfi felé aki kikerekedett szemekkel meredt a katonára.
 Én se akartam hinni a szememnek, idiótábbnál idiótább magyarázatokat próbáltam keresni a helyzetre, hogy mégis hogyan lehetséges ez? Legtöbben egyszerűen nem hitték el, úgy vették mint egy mesét, még a bizonyítékkal se fogadták el a tényt, hogy ilyen létezik. Mert istenem, ilyen nem létezik! Ha meglőnek, elájulsz, elvérzel, meghalsz, ordítasz fájdalmadban vagy bármi, csak nem sétálsz tovább pókerarccal és halál lazán mintha semmi se történt volna. De ezek a katonák ezt tették, ami felfoghatatlanul ijesztő volt.
 A videót szinte azonnal eltüntették a nettről és pár nappal később már nem, hogy internet nem volt, de a tv se működött és telefonálni se lehetett. De egy háború közepén, miközben halhatatlannak tűnő katonák mászkáltak az utakon az volt a legkisebb gondunk.
 Egy hét telhetett el az első ilyen támadás óta amikor az anyám berontott a szobámba és felém dobott egy félig bepakolt táskát és kirántotta a fiókomat amiben a pólóim voltak.
- Mit csinálsz? - meredtem rá kérdően de ő rám sem nézett.
- Jönnek - ennyit mondott majd átrohant a fürdőszobába.
 Kikerekedett szemekkel mentem utána amikor szembe találtam magam apámmal aki a mankójára támaszkodva nézett fel rám. A szemében rettegés volt, ami engem is azonnal megijesztett. Egyszerűen nem esett le, hogy mi ez a nagy pánik, sőt, talán annyira nem is furcsáltam, hiszen ezekben az időszakokban szinte mindig feszültek voltak.
 Apám a kezembe nyomott egy egyenruhát és sietetett, hogy vegyem fel. Eleget tettem a kérésének és a bakancsot is felvettem amit felém nyújtott. Úgy néztem ki mintha én is egy katona lennék.
- Ezt tedd el - nyomott a kezembe az apám egy pisztolyt és egy kést.
- Miért adsz nekem fegyve... - Ki se mondtam még a kérdésem amikor az anyám visszarohant hozzám és a kezembe nyomta a hátizsákot.
- Menekülj minél messzebbre! Tegyél úgy mintha közéjük tartoznál! - Az arca magabiztos volt de a megtört hangja elárulta őt. Úgy nézett végig rajtam mintha akkor látna engem utoljára.
 Fegyver ropogást hallottam kintről és mintha ez felébresztett volna.
 Bár a támadások nem estek messze a mi városunktól valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ez velem úgy se történhet meg. Ez olyan mint amikor a tv-ben lát az ember egy szörnyű balesetet és bár megborzong de úgy gondolja ez vele nem fordulhat elő. Az, akivel történt is azt gondolta, hogy vele ez nem történhet meg. Akkor mi a garancia arra, hogy velem se fog? Az ég világon semmi.
 Így hát elmenekültem, el a szüleimtől, el a városomtól és az ismerős terepről. A Lux név hamar rám ragadt, de nem bántam mert nem éreztem magam annak aki régen voltam. Boltokat fosztottam ki, loptam emberektől és rálőttem az ellenséges bandákra. De egyedül minden nehezebb volt, könnyebb préda voltam és nem egyszer támadtak meg. Féléve találkoztam Fortunával és Audaxszal bár nyilván nem igazán bíztam bennük de szükségünk volt egymásra. Így kialakult a mi kis csapatunk, háromból négyen lettünk Trevel együtt, addigra meg már Stella is ott volt velünk.
 Öten, ki tudja mennyi, szinte halhatatlan, katona ellen.
 Az idők során több tucattal találkoztunk, de még mindig nem tudtuk felfogni azt amit tapasztaltunk; a katonáknak nem voltak érzéseik; nem éreztek megbánást, sajnálatot vagy együttérzést, se fájdalmat. Mintha kiölték volna belőlük az emberséget. Erősebbek voltak az átlagnál és gyorsan gyógyultak...Látszólag legyőzhetetlenek...és egyre többen voltak.