Stella
- Annyi elég lesz, Audax! - szóltam halkan a fiúnak aki már a hatodik babkonzervet emelte le a polcról - Menjünk már - sietettem, mert minden egyes perc egy évszázadnak tűnt a hatalmas bevásárlóközpont közepén ahova belógtunk hajnalban.
Audax velem ellentétben, látszólag teljes nyugodtsággal pakolta teli a hátizsákját, idegesen bámultam utána amikor megindult egy másik polc felé, épp követtem volna amikor meghallottam egy hangot, mintha valakinek a bakancsa csikorgott volna a padlón. A torkomban dobogó szívvel fordultam meg és kipattintottam a bicskám, de egy lépést se mertem tenni, füleltem és újból hallottam azt a tompa, de mégis éles hangot. Biztos voltam benne, hogy valaki felénk közeledik.
- Audax - szólaltam meg fennhangon, hátranéztem, hogy megkeresem a szememmel a fiút, de ő eltűnt. - Picsába - alig mondtam ki amikor egy egyenruhás katona megjelent előttem. Torkomban dobogó szívvel néztem végig rajta, nem láttam nála fegyvert, ez legalább szerencse volt, lassan hátráltam egy lépést, mire a katona megmozdult, azt hittem el akar kapni, de ehelyett az arcához nyúlt és lehúzta az azt takaró maszkot. A földbe gyökerezett a lábam.
- Fortuna... - leheltem hitlenkedve és félve néztem a szemébe, de nem az láttam viszont mint a bátyámnál, sőt majdhogynem pánikot olvastam ki a tekintetéből.
Hogy a francba került ide? Audax szerint még napokig a Központba kellett volna tartaniuk a lányt. Vagy meg tudott volna szökni?
- Jól vagy? - idiótának éreztem a kérdést, mégse jutott semmi jobb az eszembe. Fortuna kinyitotta a száját, de nem szólalt meg, újra végignéztem rajta, az egyértelmű volt, hogy valami nincs rendben vele. Az arcára terelődött a tekintetem amikor mozgást érzékeltem a lány háta mögött. Audax volt az, jelzett, hogy maradjak csöndben, majd Fortunához lépett és egy gyors mozdulattal, a fegyverének a nyelével, leütötte a lányt aki úgy esett össze mint valami rongybaba, épp idejében kaptam el, mielőtt arccal a földre esett volna.
- Tűnjünk el innen! - ragadta meg Fortunát a hóna alatt Audax és megindult a kijárat felé, én követtem.
Amint felértünk a lakásba lefektettük Fortunát az ágyra, Audax átkutatta a ruháját, de semmit nem találtunk nála.
- Valami itt nincs rendben - húzta fel a lány kabátujját és a csuklójára mutatott ahol egyértelműen látszódtak tűnyomok, ahogy pedig levettük róla a katonai kabátot a karján véraláfutások voltak, mintha szorosan kellett volna lefogniuk. - Ha befejezték volna a kiképzést akkor semmi nem látszódna rajta a gyors gyógyulás miatt - mondta és fel s alá kezdett mászkálni - Egyetlen katona se volt kint, egyedül soha nem engedtek el minket - miközben beszélt én Fortuna homlokára tettem a kezem, a lány szinte lángolt.
- Audax - szóltam neki mire ő felém nézett - lázas - mondtam, mire a fiú odalépett és ő is ellenőrizte.
- Ezek mellékhatások, a szervezete próbálja kilökni a bénítót magából - beletúrt a hajába és úgy nézett végig a lányon mintha akkor látná először. - Gyógyszerek kellenek -mondta és megindult a hátizsákja felé amiben a táborból lopott gyógyszereket rakta és elkezdte feltúrni, én addig Fortuna csuklójára szorítottam az ujjam és ellenőriztem a pulzusát.
Audax visszatért egy rahedli gyógyszerrel a kezében, éppen akkor amikor Fortuna felnyögött és résnyire kinyitotta a szemét.
- Fortuna - szólította meg Audax és letérdelt mellém, hogy közelebb legyen a lányhoz aki értetetlenül motyogott, közelebb hajoltam hozzá, hogy megértsem mit mond, mire ő megragadta a vállam és a fülemhez nyomta a száját;
- Nyo-köv-tő... - alig lehetett megérteni amit mondott.
- Micsoda? - kérdeztem vissza, mire a lány elismételte, az ereimben megfagyott a vér amikor rájöttem, hogy mit mond; - Nyomkövető - ismételtem és kikerekedett szemekkel néztem Audaxra aki felpattant, éppen abban a pillanatban amikor hatalmas zörejjel berúgták a lakás ajtóját.
Audax elénk lépett és úgy nézett farkasszemet azzal az öt katonával akik rezzenéstelen arccal fogták ránk a fegyvereiket.
A torkomban dobogó szívvel néztem, ahogy az egyik előhúz egy tabletet és felénk tartotta a képernyőjét, majd elindított egy videóhívást, pillanatokkal később megjelent előttünk egy vörösesszőke hajú nő aki úgy mosolygott ránk mint egy vipera, Fortuna ijedten rezzent össze mellettem és az se kerülte el a figyelmemet, hogy Audax görcsösen szorította ökölbe a kezét.
- Jó újra látni téged Matt - mondta a nő, mire én felnéztem a fiúra aki a valós nevét hallva csak még feszültebbnek látszott -, már azt hittem soha nem látlak újra, erre nézzenek ide! - mutatott végig rajtunk - Volt olyan szerencsém, hogy pont azt a lány kapjuk el akihez olyan ostoba módon kötődsz, hogy még azt is képes voltál megkockáztatni érte, hogy elkaphassunk - a nő megforgatta a szemét és hozzátette - mikre képesek ezek az ostoba érzések, nem? - megint vigyorgott nekem pedig felfordult a gyomrom tőle. - Fogjátok el őket! - alig mondta ki, két katona megindult felém és Fortuna felé, hiába próbáltam kitérni előlük, olyan erővel térdelt hasba az egyik, hogy rögtön összeestem, a másik lányról nem is beszélve, aki már így is teljesen le volt gyengülve.
Audax próbált közel jutni hozzánk, de őt is megragadta két katona hátulról.
Miközben próbáltam levegőhöz jutni és kiegyenesedni, az a katona aki a tabletet tartotta, monoton, érzelemmentes hangon kérdezte meg a nőt;
- Mi a következő parancs, Asszonyom?
- A két lányt hozzátok, a fiút öljétek meg.
A katona megszakította a hívást és kibiztosította a fegyverét, majd Audaxra fogta.
Az idő megállt, a világ megszűnt létezni, csak a fiút láttam aki rezzenéstelen arccal nézett farkasszemet a pisztolycsővel.
- Ne - sikítottam abban a pillanatban amikor eldördült a fegyver és a szobában kitört a káosz.
A katona, aki Audaxra szegezte a fegyvert, halottan esett össze, úgy ahogy az a kettő is, amelyik lefogta, a két egyenruhás aki minket tartott szorosan Fortunával még pislogni se tudott, máris egy lyukkal a homlokukon dőltek el, halottan.
Ez mind egy pillanat leforgása alatt történt, lesokkolva néztem elsőnek Audaxra aki épségben állt előttem, majd utána arra a négyfős társaságra akik lelőtték a katonákat és ránk szegezték a fegyvereiket.
- Mondtam, hogy semmi magánakció - lépett előre a fiú, aki tegnap is leállította a társait mielőtt szitárra lőttek volna. - Vagy most rögtön megmagyarázzátok, hogy mi folyik itt, vagy ti is úgy végzitek mint ők -bólintott a halott katonák fele akik alatt már feltűnő vértócsa volt.
Tanácstalanul néztem Audaxra és Fortunára, nem szívesen avattam volna be őket, nert fogalmunk se lehetett, hogy reagálnak arra, hogy effektív két katona áll még ebben a szobában.
Audax épp megszólalt volna amikor Fortuna térdre esett, és elhányta magát, meglepettségemben elugrottam előle, de aztán észbe kaptam és elsimítva a haját az arcából a hátára tettem a kezem, a lány remegett, minden egyes öklendezése után kirázott a hideg.
- Mindent elmondok, de előbb segítenem kell neki - mondta Audax, mire a másik fiú végignézett Fortunán majd bólintott;
- Risus, Claven és te - nézett rám - segítsetek eltakarítani ezeket - mutatott a halott katonákra és úgy húzta fel az egyiket a földről mintha nem is lenne súlya. Claven, az egyetlen lány a csapatban, megfogta az egyik katona lábát és kérte, hogy segítsek neki, én meg is tettem, de mielőtt kiléptünk volna a szobából hátra pillantottam a vállam felett; Audax lefektette Fortunát, az ölében volt a lány feje és úgy nézett le rá mintha semmi más nem létezne a világon rajta kívül, a szívem pedig ostoba módon belefájdult a látványukba.
Fortuna
A háborgó gyomromra szorítottam a kezem és az erőlködés miatt könnyes szemekkel néztem fel Audaxra aki felállt és hozott nekem vizet, mellé pedig egy gyógyszert, a torkom égett, úgy éreztem alig kapok levegőt. Remegő kézzel emeltem a számhoz a poharat, de alig nyeltem le a gyógyszert, rögtön kihánytam, újból és újból öklendeztem addig, amíg úgy remegtem mint egy nyárfalevél.
- Audax - olyan erőtlen volt a hangom, hogy csodálkoztam, hogy a fiú meghallotta.
- Itt vagyok - válaszolta és magához húzott, átölelt, nem törődve azzal, hogy a pólómat átáztatta az izzadság.
- Nem tudtam irányítani a testem, leblokkoltak, én megpróbáltam szólni, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, én... - kiszakadt belőlem a zokogás, megpróbáltam eltávolodni a fiútól, de ő szorosan tartott és úgy simított végig a hátamon mintha nem éppen miattam ölték volna majdnem meg. - Ha egy pillanattal később jönnek akkor te már nem élnél és én azt so - a szavaim felét alig lehetett érteni, Audax mégse állított le. - Szedd ki belőlem - húzódtam el tőle és a tarkómra csúsztattam a kezem ahol kitapintottam a chipet amivel lekövették a mozgásom, felpattantam és nem törődve a szédüléssel nekiestem a bőrnek, olyan erővel karmoltam, hogy kiserkent a vér a körmeim alatt, sikítottam, de nem a fájdalom miatt, hanem azért mert nem éreztem semmit.
Audax pillanatok alatt leszorította a kezem az oldalam mellé, de én teljesen elveszítettem a fejem, úgy rángatóztam mint egy megvadult állat.
- Ez csak a bénító hatása, ha kimegy belőled, jobban leszel - mondta, fogalmam sem volt, hogy miről beszél, saját kezűleg akartan kivájni azt a nyomkövetőt a bőrömből, a tetoválással együtt amit bár nem láthattam, úgy éreztem égeti a tarkómat.
Épp újra megpróbáltam volna kitépni magam Audax szorításából amikor a világ megbillent és én ájultan estem a karjaiba.
Amikor magamhoz tértem már nem abban a szobában voltam ahol a lövöldözés történt, ez nagyobb volt és a befüggönyözött ablakokon hallottam az eső ütemes hangját, a halvány fényben észleltem, hogy valaki ül az ágy szélén, a széles vállából ítélve Audax lehetett az.
Tompa fájdalmat éreztem a tarkómnál, körbe volt kötve a nyakam gézzel, valószínűleg amíg el voltam ájulva kivágták a nyomkövetőt belőlem.
- Kiszedtük - szólalt meg Audax, mint aki olvas a gondolataimban. Felültem, megmozgattam a vállam, a csuklómra néztem amin még mindig halvány tűnyomok voltak, bár már kezdett teljesen elmúlni az a tompaság még mindig voltak olyan részletek amikre nem emlékeztem; fogalmam sem volt arról, hogy mit tettek velem miután a Központban beinjekcióztak, mert a következő emlékem utána az, hogy Stella előtt állok, próbálom figyelmeztetni, de képtelen vagyok megszólalni, megmozdulni. Képtelen voltam irányítani a saját testem. A gondolattól ökölbe szorult a kezem, soha többé nem akartam magam olyan kiszolgáltatottnak érezni, úgy kezeltek mint valami idióta bábut, arra használtak, hogy Audaxhoz vezessem őket. De az még mindig nem volt világos, hogy miért.
- Honnan ismert az a nő? - kérdeztem és Audaxon tartottam a pillantásom miközben lehajoltam az ágy szélére ahova már kikészített egy pohár vizet nekem, mellette gyógyszerrel, újra megpróbáltam lenyelni. Úgy tűnt a fiút nem érte váratlanul a kérdés, felém fordult és úgy válaszolt, mélyen a szemembe nézve;
- Valamit tudnod kell rólam, Fortuna.
Stella
Teljesen kimerülve léptem be a szobába ahová Fortunát vittük miután elájult.
Órákig nem tért magához, mégis Audax egy pillanatra se vette le róla a szemét, egyedül akkor hagyta magára amikor átöltöztettem a lányt egy másik ruhába. Miközben Audax Fortunát őrizte én a többiekkel együtt kutattam át a katonákat, szedtem össze a fegyvereket, ellenőriztem, hogy semmibe, amit elvettünk tőlük ne legyen poloska, vagy nyomkövető, az egyikőjük, Lupus, még a tabletet is megpróbálta feltörni, információk reményében, de semmit nem tudott kideríteni, mindenesetre ő lehetett a csapat esze mert a vezetőjük, aki Xaven néven mutatkozott be, minden fontosabb feladatot rábízott; ő vágta ki egy éles szikével Fortuna tarkójából a nyomkövetőt. A csapat további tagja, Risus, aki oly kedvesen leribancozott első találkozásunkkor, és Clavenra maradt a piszkos munka, velem együtt. Órákig pucoltuk a vért a padlóról, de Xaven védelmére legyen mondva; ő is ott térdelt mellettem és segített.
Azzal az utasítással engedtek el, hogy amint felébred Fortuna kopogjunk be a négyes ajtónál és magyarázzunk el mindent, azonnal, ahogy ezt Xaven hangsúlyozta, tudtam, hogy egy percig se habozna, és mi is az árokba végeznénk, az öt katonával együtt, ha nem teszünk eleget a kérésének.
Így aztán még arra se volt igazán időm, hogy kimossam a száradt vért a körmeim alól, rögtön a hatos lakás felé vettem az irányt, ahol Fortunáék voltak és egyrészről megkönnyebbülve vettem észre, hogy a lány magánál van, másrészről viszont görcsbe rándult a gyomrom a látványtól, ahogy Audax éppen szorosan tartotta őt a karjaiban, Fortunának a könnyei pedig a pólóját áztatták.
- Sajnálom, hogy át kellett menned ezen - motyogta a lány, de én meghallottam a szavait.
- Idővel jobb lesz, hidd el, az lesz - válaszolta Audax. Nem tudtam letagadni a féltékenységem magam előtt; eddig a tudattól, hogy csak nekem mesélte el Audax a múltját, különlegesnek éreztem magam, a kapcsolatunkat, hiszen ő volt az egyedüli akinek elmondtam a sajátom, ráadásul pont tegnap este, a kezét szorítva, közel engedtem magamhoz, de őket nézve, szorosan összeölelkezve már nem gondoltam magam fontosnak, legkevésbé sem különlegesnek. Audaxnak mindig Fortuna volt az első. Mindent érte tett.
Köhintettem egyet mire a lány rám nézett, letörölte a könnyeit és utána szólalt meg;
- Köszönöm a segítséget - mutatott a ruháira, mire én bólintottam.
- Xaven kéri, hogy magyarázzuk el mi történt - mondtam és összekulcsolt kezekkel figyeltem ahogy Audax segített felállni Fortunának és hagyta, hogy a lány rátámaszkodjon, bármennyire is fájt, be kellett ismernem, hogy most Audaxra volt szüksége, hiszen ő volt az egyetlen aki igazán megérthette, hogy min ment keresztül és hogy mi fog várni rá, ez az ő közös harcuk volt, én pedig semmi mást nem tehettem mint külső szemlélőként végignézem ahogy támogatják egymást. Nekem pedig a saját lábamon kellett megállnom, mint mindig.
- Mit mondjunk nekik? - kérdeztem, hogy eltereljem a saját figyelmemet.
- Megmentették az életünket, tartozunk nekik az igazsággal - válaszolta Audax, én bólintottam, de nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet-e.
Együtt indultunk el a másik csapathoz, két oldalról támogatva Fortunát aki bár jobban volt, még mindig bizonytalanul állt a lábán.
A lakás ajtója tárva-nyitva állt, Xaven a csapatával együtt egy ebédlőasztalnál ült, kivéve Lupust aki a földön térdelt és még mindig a tablettal bajlódott. Risus a szokásos komor képével méregetett minket, a keze mellé volt fektetve egy pisztoly, a srác valószínűleg még wc-re se ment el a fegyverei nélkül. A fejemet tettem volna rá, hogy még nevet is adott nekik.
Claven felállt és átadta a helyét Fortunának, mi ketten Audaxszal állva maradtunk.
- Miért jött értetek öt katona? - kérdezte Xaven, Audax nem habozott válaszolni:
- Katona voltam, de meg tudtam szökni, azóta vadásznak rám - a szobában megfagyott a levegő, Xaven felhúzta a szemöldökét, ennél több reakciót nem mutatott, mellette Risus viszont megragadta a pisztolyt. - Egy héttel ezelőtt elkapták Fortunát, ezért vállaltam a kockázatot, hogy megkeresem őt, de a dolgok bonyolultá váltak miután lebuktam a múltammal kapcsolatban, rájöttek, hogy ki vagyok és felhasználták Fortunát annak érdekében, hogy megtaláljanak.
- Hogy lehetséges ez? Hogy jutottál ki? - kérdezte Risus, Audax pedig elmondta. Bár én már egyszer hallottam ugyanezt, de még mindig görcsbe rándult a gyomrom tőle, a többiek is kikerekedett szemekkel hallgattak a fiút.
- A bénító hatása alatt voltál te is? - kérdezte egy kis idő után Fortunát Claven, Audax a lány helyett is bólintott.
A szobában újból nyomott csend állt be, végül Xaven szólalt meg;
- Van egy tervünk; be akarunk...
- Xaven! - vágott a szavába Risus és idegesen meredt rá - Nem bízhatunk bennük! Honnan tudod, hogy az igazat mondja? - meredt Audaxra és szorosan fogta a fegyverét. Xaven a társára nézett, mintha mérlegelné, hogy mit tegyen, majd felállt, lecipzározta a pulcsiját és megfordult, szabadon hagyva a tarkóját.
-Igazat mond.
Elakadt lélegezettel néztem a bőrébe varrt csillagot, ami pont ugyanolyan volt mint Audaxé még azelőtt, hogy kivágtam volna.
Risus úgy lépett hátra mintha arcon vágták volna, Claven szintúgy, az egyetlen aki nem tűnt meglepetnek az Lupus volt.
A megdöbbenést kihasználva Xaven visszafordult és az asztalra támaszkodva folytatta;
- Mindannyiunknak nyomós oka van arra, hogy visszamenjen a Központba - mutatott végig a csapatán akik közül Risus és Claven még mindig úgy bámulta mintha szellemet látnának -, valakinek egy barátja miatt, szerelméért esetleg csak a bosszúvágy hajtja - mondta -, de hetek óta itt táborozunk és várunk a megfelelő pillanatra, a tegnapi bombatámadás pedig már biztosította; valakik támadják a Központot.
- Le vannak gyengülve - szólt közbe Fortuna mire a lányra néztem -, az ottani cellatársamtól tudom, hogy már nem ez a legelső alkalom és a Központba is idegesek voltak, szinte pánikoltak - tette hozzá, mire bennem kezdett felébredni a remény.
- Pontosan - értett egyet Xaven - pár napon belül akarunk indulni a Központhoz, hogy csatlakozzunk az ellenállókhoz és segítsük őket - mondta mire én legszívesebben örömtáncba kezdtem volna.
Attól a perctől kezdve, hogy elmenekültem otthonról ez volt az ami tartotta bennem a lelket, ami mindig is okot adott a túlélésre, amiről, bár egyre reménytelenebbnek tűnt idővel, de sose mondtam le teljesen; hogy van lehetőség arra, hogy ennek az egésznek véget vessünk, hogy harcoljunk, visszakapjuk azokat akiket elvettek tőlünk. Xaven pedig pont ezt ajánlotta.
- Ha velünk tartanátok erősebbek lennénk, főleg, hogy ti ketten már megjártátok a Központot, értékes információkkal tudnátok szolgálni ellenük - Risus felmordult Xaven mellett, még mindig nem tetszett neki az ötlet, miszerint csatlakozunk hozzájuk - A világnak meg kell tudnia, hogy mi folyik a Központokban és, hogy le tudjuk győzni őket - a fiú a szemembe nézett, én pedig anélkül, hogy megnézném mit reagál Fortuna vagy Audax bólintottam.
- Benne vagyok.
2020. szeptember 12., szombat
2020. május 23., szombat
14.fejezet
Stella
Egy ház takarásából vártuk meg, hogy a katonai terepjáró elhaladjon előttünk.
Ugyanezt az autót láttuk már egyszer, csak akkor velünk szembe jött, a tábor felé hajtott.
A gyomrom görcsbe ugrott, ha arra gondoltam, hogy mi lehetett a büntetése Luxnak, vagy éppen Blumennek azért mert szem elől tévesztették Audaxot és hagyták, hogy elmeneküljön. Bár én sose lettem volna képes feladni a Központnak, mégis megértettem Luxék félelmét és nem akartam, hogy bármi bajuk essen.
Audaxszal egész délelőttöt gyalogoltunk, néha már majdhogynem futottunk, ahogy beljebb mentünk a városba, a Központ felé, egyre többször néztem a hátam mögé, de szokatlan módon egy katonát se láttunk, bujdosó és kifejezetten veszélyesnek tűnő bandákat viszont annál inkább.
Audax kilépett a ház takarásából és újra elindult, én szorosan követtem, de hirtelen azt se tudtam, hova figyeljek, mert egy körforgalom felé tartottunk amit egy benzinkút, egy hatalmas bevásárlóközpont és egy park szegezett, amivel szemben egy lakótelep volt.
Minden egyes zajra, még ha csak ártatlan madárcsicsergés volt, úgy rántottam magam elé a késem mint egy paranoiás.
Audax a háztömbök felé haladt, majd kiválasztott egy olyat ami pont szemben volt a bevásárlóközponttal és a benzinkúttal majd az ajtóra tette a kezét, be akart menni oda.
- Mit csinálsz? - szisszentem fel idegesen és a kezére tettem a sajátom, hogy megakadályozzam a mozdulat közben.
Már csak pár órára lehettünk a Központtól ami vegyes izgalommal és félelemmel fogott el. Soha nem gondoltam volna, hogy önszántamból megyek arra a helyre, de arra se, hogy akár egy százalék esélyem is van, hogy megtaláljam a testvéreimet, ez pedig kellő lendületet adott ahhoz, hogy akár az egész napot átgyalogoljam, amit meg is tettünk, konkrétan még akkor se álltunk meg amikor pár korty vizet ittunk és megettünk pár szem kekszet. Erre pont most, amikor ilyen közel vagyunk, akar megállni Audax?
- Letáborozunk ide - mondta, mire közelebb léptem hozzá, mint aki rosszul hallotta amit mondott.
- Itt? - a hangom kellően hisztérikus lehetett ugyanis a fiú levette a kezét a kilincsről - Ennél már az is jobb lenne, ha kiírnánk a homlokunkra, hogy kapjatok el.
- Meg kell várnunk, hogy Fortunát kihozzák ide, minden katonát itt tesztelnek le legelőször, itt el tudjuk csalni anélkül, hogy észrevegyék - magyarázta mire nekem lassan kezdett összeállni a kép, bár a gondolattól, hogy egy ennyire szem előtt lévő helyen táborozzunk még mindig a hányinger kerülgetett. Egy másik dolog viszont még jobban megijesztett.
- Akkor nem megyünk be a Központba?
- Lehetetlen. Ha oda bemész, nem jutsz ki.
Lehetetlen. Ez a szó úgy ismétlődött a fejemben mint valami rossz nyelvtörő. Nem akartam elfogadni. Képtelen voltam rá. Mégis egy kis részem azt suttogta, hogy ez a reális. Hogy jutnánk be oda? És ha be is jutunk, hogy tudnám kimenteni a testvéreimet? És arról az eshetőségről ne is beszéljünk, hogy esetleg már mindketten halottak. Annyira nem gondoltam át. Hagytam, hogy a remény vezessen, amit Audax felébresztett bennem.
A fiú belépett a házba, egy sötét és poros lépcsőházba találtuk magunkat. A figyelmem újra a kezemben tartott fegyveremre irányult.
Audax szó nélkül, kézmozdulattal mutatta, hogy fel fogunk menni a lépcsőn, az első emeletre, én bólintottam, de kedvem lett volna megfojtani.
Felérve beigazolódott amitől tartottam; nem voltunk egyedül.
Az egyik lakásnak nyitva volt az ajtója és halk beszélgetés szűrődött ki. A falba lőtt tölténygolyók se kerülték el a figyelmemet.
Audax mellé léptem, épp szólni akartam, hogy tűnjünk el innen, majd máshol keresünk magunknak helyet amikor a nyitott lakásból előlépett egy férfi, a puskáját ránk szegezve.
- Mit akartok? - mordult fel, a háta mögött megjelent másik kettő alak, úgyszintén felfegyverkezve.
Én hátráltam egy lépést, Audax maradt a helyén.
- Ha lopni jöttetek akkor most tűnjetek el, még mielőtt szitára lövünk titeket - szólt az, amelyik az előbb is. Tudtam, hogy nem blöfföl. A legelső hetekben, amikor az utcára kerültem, nem egy bandával találtam szemben magam akik bármire képesek lettek volna.
- Katonák elől menekültünk - dobtam be az adu ászt amivel szinte minden bujdosót magam mellé tudtam állítani annak idején.
- Te hazug ribanc - köpte szinte a szavakat a puskás férfi - Pár órával ezelőtt hallottuk a bombázást, minden katonát a Központba küldtek, egy sincs az utcán - mondta, mire én ledöbbenve néztem rá Audax takarása mögül aki időközben elém lépett. - Azt hiszed hülyének nézhetsz? Te kis...
- Elég! - lépett elé egy másik és a fegyverére rakva a kezét letolta a földre a csövet. - Már lassan egy hónapja vagyunk itt, nem fogadjuk jól az új arcokat - mondta, majd jelzett a többieknek, hogy rakják le a fegyverüket. Az, aki leribancozott még mindig úgy nézett rám mint aki képes bármikor szitává lőni, mögötte egy lány állt egy fiúval, akik gyanakvóan méregettek, de úgy tűnt nem tartanak tőlünk, inkább a férfire figyeltek aki leállította az elsőt. Sütött róla, hogy ő a főnök, olyan magabiztosságot sugallt amit bárki megirigyelt volna.
- Csak pár napot akarunk itt tölteni, van ételünk és vizünk is - mondta Audax, mire az elől álló fiú bólintott, majd jelzett a csapatának, hogy menjenek el, a puskás hezitált egy kicsit, de végül ő is szót fogadott.
- Ne okozattok nagy zajt, a többi emeleten vannak kisgyerekes családok. Hat után ne kapcsoljatok lámpákat, mert kintről ki lehet szúrni a fényt - mondta - Jobboldalt, az első lakás üres, ha bármi gond van szóljatok és ne kezdjetek magánakciókba - nézett ránk jelentőségteljesen, ezt mind úgy mondta mintha csak épp az új bérlőknek adná át a lakást, szinte már vártam, hogy mikor teszi hozzá, hogy háziállatokat nem hozhatunk be.
- Köszönjük - válaszolt Audax mire a férfi, aki csak pár évvel lehetett idősebb nálam, mégis sokkal érettebbnek tűnt, bólintott és még egyszer végigmért minken.
- Engem nem érdekel honnan jöttetek vagy hova tartotok, az se ha hazudtok - pillantott rám -, de ha veszélybe sodortok minket is, akkor gondolkozás nélkül teszlek el titeket láb alól - ennyit mondott, majd,mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított és bement az egyik lakásba.
- Szimpi - motyogtam magam elé és Audaxra néztem aki megkereste a nekünk kiosztott lakást és nem sokat habozott, bement, én követtem.
A lakás nagyon kicsi volt, egyszobás, minden fehér volt és szürke. Az előző életemben akár lehangolónak is nevezhettem volna, de akkor inkább örültem, hogy van benne egy ágy és fürdőszoba.
Lerogytam az egyik ebédlőszékre és onnan figyeltem ahogy Audax körbejárja a lakást, amikor végzett elővette a kulacsát és megtöltötte vízzel, közben jelezte, hogy adjam oda a sajátomat is.
- Szerinted milyen bombázásról beszéltek?
Audax pár pillanatig gondolkozott, elzárta a csapot majd rám nézett;
- Lehet gyakorlatoznak.
Nem ezt akartam hallani.
- És ha megtámadták őket? - kérdeztem és elmerengve néztem el a válla felett. - Lehet le vannak gyengülve, akár be is tudnánk jutni - mondtam, próbáltam közönyös arcot vágni, de nem igazán sikerült, szinte könyörögve néztem Audaxra.
- Miért akarsz ennyire bejutni a Központba?
Elfordultam tőle, nem tudtam a szemébe nézni, el akartam kerülni, hogy bármit is le tudjon olvasni az arcomról. Soha senkivel nem terveztem megosztani a történetem, nem akartam senki előtt ilyen sebezhető lenni.
- Stella... - Audax hangja olyan lágy volt, hogy elég bátorságom volt ahhoz, hogy ránézzek. Eszembe jutott, hogy kevesebb mint egy nappal ezelőtt ő is megosztotta velem a múltját, hagyta, hogy lássam a fájdalmat a bűntudatot és a dühöt rajta.
Kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, de egy hang se jött ki a torkomon. Nem megy.
- Elmegyek zuhanyozni - mondtam és elővettem a táborban kapott törülközőt és neszesszert majd bementem a fürdőbe, végig magamon érezve Audax tekintetét.
Bele tellett egy kis időbe, hogy levegyem a ruháimat, mert a kezem remegett, amikor pedig a jéghideg zuhany alá álltam már csorogtak is le a könnyeim.
- Gyűlöllek - suttogtam összeszorított fogakkal pedig legszívesebben sikítottam volna. -Annyira gyűlöllek - a kezembe temettem az arcom, erősebbre állítottam a vízsugarat, hogy Audax nehogy meghallja a szánalmas zokogásomat és lecsúsztam a zuhany kicsempézett aljára. Átkaroltam a térdem és újból és újból el-elakadó lélegzettel ismételtem meg gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek.
Gyűlöltem mindenkit akinek köze volt ahhoz, hogy ide jusson a világ, magamat is amiért nem tudtam beszélni a múltamról, az egész kibaszott világot, amiért olyan dolgokon kellett keresztül mennem amin senkinek se kellett volna.
Annyi harag és feszültség volt bennem azokban a napokban, talán akkor telt be a pohár.
Amikor kikászálódtam a zuhany alól remegtem a hidegtől, a szám kék volt és a hajam is teljesen átázott.
- Idióta - néztem szembe magammal és kevés választott el attól, hogy ne zúzzam be a tükörképem az öklömmel.
Vettem pár mély levegőt, le kellett, hogy nyugodjak. Meg kellett szárítkoznom, mert egy tüdőgyulladás semmiképp nem segített volna rajtam.
Miközben betekertem a hajam a törülközőbe átgondoltam, hogy mit fogok tenni az elkövetkezendő napokban; segítek Audaxnak megszöktetni Fortunát és velük maradok, hogy végigkövethessem a lány felépülését, mindent megjegyzek és amennyit tudok, kiderítek a Központtal kapcsolatban, hogyha eljön az ideje akkor minél felkészültebb legyek. Már nem volt elég reménykedni, egy terv kellett.
Amikor kiléptem a fürdőből már nem remegett a kezem és a torkomat se szorította el a sírás, nem akartam sikítani és tőből kitépni a hajam, egyszerűen átestem egy holtponton.
Audax rám nézett, de nem kérdezett semmit, inkább az asztalhoz hívott és rámutatott két konzervdobozra;
- Megvártalak, mert nem tudtam, melyiket szeretnéd; a bébirépát vagy a kukoricát - mondta, mire én elmosolyodtam:
- Felezzük el mindkettőt - nyúltam a konzervekért és kipattintottam őket, Audax elővett egy szekrényből két tányért, lemosta őket majd az asztalra rakta. Amíg én szétosztottam az ételt kettőnk között ő kikotort a táskájából egy pár szem kekszet.
- Meddig tervezünk itt maradni? -kérdeztem két falat között.
- Ma lesz hat napja, hogy elvitték Fortunát - mondta - A kiképzés átlagosan tíz napig tart, így egy pár napot még biztosan - bólintottam és tovább ettem, nem kérdeztem többet.
Miután befejeztük Audax is elment zuhanyozni, én kitekertem a teljesen átázott törülközőből a hajam és megpróbáltam kifésülni, de nem sokat segített a helyzeten.
Bár még csak kora délután volt olyan fáradság jött rám, hogy odamentem a kihúzható kanapéhoz és ledőltem rá, a szobában is sötét lett mert kint eleredt az eső. Már javában ősz volt és bele se mertem gondolni, hogy hogy fogom túlélni a telet az utcán.
Lehunytam a szemem és hallgattam az esőcseppek koppanását az ablaküvegen. Rég nem érzett nyugodtság lepett el, Audax még ki se lépett a zuhany alól amikor én elaludtam.
Gyereknevetésre keltem.
Nyögve tornáztam fel magam, már besötétedett, csak az ajtó alól szűrődött be egy kis fény a szobába.
Felálltam és közben megtapogatva a hajam konstatáltam, hogy bár már sokkal szárazabb, de még mindig nedvesek a tincseim.
Körbenéztem a lakásban, de csak a bútorok körvonalait tudtam kivenni, Audaxot sehol se láttam, ezért a bejárati ajtóhoz léptem és kinyitottam, éppen átléptem volna a küszöböt amikor egy kisfiú viharzott el előttem.
- Eric, azonnal gyere ide, ne rohangálj! - hallottam egy női hangot ami tele volt aggodalommal, a kisfiú csak nevetett, a kezébe egy műanyagautót tartott és amikor megfordulva szembe találta magát velem felkiáltott;
- Anya, új szomszédok! -vigyorgott rám mire én önkénytelenül is visszamosolyogtam.
- Eric! - ragadta meg a kisfiú kezét az anyukája és ijedten nézett rám, mint aki féltené tőlem a gyerekét. - Késő van, aludnod kell már - kapta el rólam a tekintetét és az ölébe vette a gyereket, aki próbálta kiszabadítani magát az anyja karjából, de miután nem járt sikerrel rám nézett a sovány nő válla felett és integetett, én is visszaintettem és addig figyeltem őket amíg el nem tűntek a lépcsőfordulóban.
Összeszorult a torkom a gondolatra, hogy valakinek ilyen körülmények között kelljen felnevelnie a gyerekét. Hihetetlen erő kellhet hozzá. Mégis ők még szerencsésnek számítottak, hiszen a vírus idején nagyon sok gyerek meghalt.
- Gyerekeket sose bántottak - szakított ki a gondolataim közül Auadax hangja. Megfordultam és szembe néztem a fiúval aki úgy meredt az anyuka és a kisfiú után mint aki szellemet lát. - Mindig csak azt adták parancsba, hogy fiatalokat szedjünk össze, gyerekeket sose - rám nézett, én viszonoztam a tekintetét.
Visszaemlékeztem arra az estére amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem tud aludni és azt is elmondtam neki, hogy gyakran voltak rémálmaim. Ő utána csak ennyit kérdezett; Miért mondod el ezt nekem? Akkor azt válaszoltam, hogy azért, mert hónapok óta nem tudtam kivel beszélni. De nem ez volt a teljes igazság. Luxnak soha nem meséltem volna ilyeneket, Audax viszont más volt, úgy éreztem megbízhatok benne és bár sokszor tűnt érzelemmentesnek, de sose félt megmutatni a fájdalmát nekem.
- Nem nehéz a múltadról beszélni? Arról, hogy mi történt akkor amikor katona voltál? - kérdeztem, miközben becsuktam magam mögött az ajtót, újra sötét lett a lakásban, de közel álltunk egymáshoz így az arcának minden rezdülését ki tudtam venni.
- De, tényleg az - válaszolta -, de egyszer már elvették az emlékeimet és azóta küzdök, hogy visszaszerezzem őket - mondta -, ezért amikor tudok, visszaemlékezek mindenre ami velem történt, még akkor is ha fájdalmas - majd így folytatta; -, nem félhetünk a saját érzéseinktől, szembe kell nézni velük és nem elnyomni őket...mert egy idő után átalakulnak valami teljesen mássá; gyűlöletté, haraggá és élve felemésztenek, addig amíg már nem marad semmid.
Hosszan nézett rám, úgy mint aki a lelkembe lát, én elkaptam a tekintetem, de a szavai úgy értek mint valami erős pofon.
Audax közelebb lépett hozzám és az arcomra simította a kezét, én felnéztem rá mire ő halványan elmosolyodott és ennyit mondott;
- Menjünk vissza aludni, Stella - elvette a kezét, mire próbáltam elnyomni a csalódságomat -, kevés ételünk maradt, holnap hajnalban be kell mennünk a bevásárlóközpontba - magyarázta mire én bólintottam és kikerülve őt a kanapé felé vettem az irányt ami még kihúzva is túl kicsinek tűnt két embernek. Ennek ellenére befeküdtem a takaró alá amit egy szekrényben találtunk és azalól néztem ahogy Audax leveszi a bakancsát, majd megindul felém, de ahelyett, hogy lefeküdt volna mellém megfogta a másik párnát és takarót és leterítette a földre.
- Erre igazán nincs szükség...
- Rugdosódom álmomban - szólt közbe mire én elmosolyodtam, közelebb másztam a kanapé másik oldalához és lenéztem a földre, ahol ő feküdt.
- Azért akarok bejutni a Központba, mert nagyjából akkor, amikor te is, a bátyám jelentkezett katonának, később visszatért és elhurcolta az ikertestvéremet - úgy szakadtak ki belőlem a szavak, hogy nem is gondoltam igazán bele, hogy mit teszek. - Nem tudom, hogy mennyi esély van arra, hogy újra rájuk találjak, de képtelen lennék leélni az életem úgy, hogy nem próbálom meg megkeresni őket.
Audax csöndbe maradt, de nekem már nem volt mit mondanom.
Azt hittem, hogy miután megosztom ezt valakivel megkönnyebbülést fogok érezni, de semmi ilyesmi nem történt, helyette inkább kezdtem megbánni, hogy beavattam Audaxot.
El akartam fordulni tőle, de ő megfogta a kezem és megszorította.
- Szerinted őrültség reménykedni abban, hogy még életben vannak? -kérdeztem halkan.
- Az az őrültség, hogy ilyeneken kell gondolkoznod... - válaszolta, ledőltem a párnára, de a kezét nem engedtem el.
Bár tényleg nem éreztem azt, hogy egy kő esett volna le a szívemről, mégis hosszú hónapok után először úgy éreztem, nem vagyok egyedül. És ez segített.
Egy ház takarásából vártuk meg, hogy a katonai terepjáró elhaladjon előttünk.
Ugyanezt az autót láttuk már egyszer, csak akkor velünk szembe jött, a tábor felé hajtott.
A gyomrom görcsbe ugrott, ha arra gondoltam, hogy mi lehetett a büntetése Luxnak, vagy éppen Blumennek azért mert szem elől tévesztették Audaxot és hagyták, hogy elmeneküljön. Bár én sose lettem volna képes feladni a Központnak, mégis megértettem Luxék félelmét és nem akartam, hogy bármi bajuk essen.
Audaxszal egész délelőttöt gyalogoltunk, néha már majdhogynem futottunk, ahogy beljebb mentünk a városba, a Központ felé, egyre többször néztem a hátam mögé, de szokatlan módon egy katonát se láttunk, bujdosó és kifejezetten veszélyesnek tűnő bandákat viszont annál inkább.
Audax kilépett a ház takarásából és újra elindult, én szorosan követtem, de hirtelen azt se tudtam, hova figyeljek, mert egy körforgalom felé tartottunk amit egy benzinkút, egy hatalmas bevásárlóközpont és egy park szegezett, amivel szemben egy lakótelep volt.
Minden egyes zajra, még ha csak ártatlan madárcsicsergés volt, úgy rántottam magam elé a késem mint egy paranoiás.
Audax a háztömbök felé haladt, majd kiválasztott egy olyat ami pont szemben volt a bevásárlóközponttal és a benzinkúttal majd az ajtóra tette a kezét, be akart menni oda.
- Mit csinálsz? - szisszentem fel idegesen és a kezére tettem a sajátom, hogy megakadályozzam a mozdulat közben.
Már csak pár órára lehettünk a Központtól ami vegyes izgalommal és félelemmel fogott el. Soha nem gondoltam volna, hogy önszántamból megyek arra a helyre, de arra se, hogy akár egy százalék esélyem is van, hogy megtaláljam a testvéreimet, ez pedig kellő lendületet adott ahhoz, hogy akár az egész napot átgyalogoljam, amit meg is tettünk, konkrétan még akkor se álltunk meg amikor pár korty vizet ittunk és megettünk pár szem kekszet. Erre pont most, amikor ilyen közel vagyunk, akar megállni Audax?
- Letáborozunk ide - mondta, mire közelebb léptem hozzá, mint aki rosszul hallotta amit mondott.
- Itt? - a hangom kellően hisztérikus lehetett ugyanis a fiú levette a kezét a kilincsről - Ennél már az is jobb lenne, ha kiírnánk a homlokunkra, hogy kapjatok el.
- Meg kell várnunk, hogy Fortunát kihozzák ide, minden katonát itt tesztelnek le legelőször, itt el tudjuk csalni anélkül, hogy észrevegyék - magyarázta mire nekem lassan kezdett összeállni a kép, bár a gondolattól, hogy egy ennyire szem előtt lévő helyen táborozzunk még mindig a hányinger kerülgetett. Egy másik dolog viszont még jobban megijesztett.
- Akkor nem megyünk be a Központba?
- Lehetetlen. Ha oda bemész, nem jutsz ki.
Lehetetlen. Ez a szó úgy ismétlődött a fejemben mint valami rossz nyelvtörő. Nem akartam elfogadni. Képtelen voltam rá. Mégis egy kis részem azt suttogta, hogy ez a reális. Hogy jutnánk be oda? És ha be is jutunk, hogy tudnám kimenteni a testvéreimet? És arról az eshetőségről ne is beszéljünk, hogy esetleg már mindketten halottak. Annyira nem gondoltam át. Hagytam, hogy a remény vezessen, amit Audax felébresztett bennem.
A fiú belépett a házba, egy sötét és poros lépcsőházba találtuk magunkat. A figyelmem újra a kezemben tartott fegyveremre irányult.
Audax szó nélkül, kézmozdulattal mutatta, hogy fel fogunk menni a lépcsőn, az első emeletre, én bólintottam, de kedvem lett volna megfojtani.
Felérve beigazolódott amitől tartottam; nem voltunk egyedül.
Az egyik lakásnak nyitva volt az ajtója és halk beszélgetés szűrődött ki. A falba lőtt tölténygolyók se kerülték el a figyelmemet.
Audax mellé léptem, épp szólni akartam, hogy tűnjünk el innen, majd máshol keresünk magunknak helyet amikor a nyitott lakásból előlépett egy férfi, a puskáját ránk szegezve.
- Mit akartok? - mordult fel, a háta mögött megjelent másik kettő alak, úgyszintén felfegyverkezve.
Én hátráltam egy lépést, Audax maradt a helyén.
- Ha lopni jöttetek akkor most tűnjetek el, még mielőtt szitára lövünk titeket - szólt az, amelyik az előbb is. Tudtam, hogy nem blöfföl. A legelső hetekben, amikor az utcára kerültem, nem egy bandával találtam szemben magam akik bármire képesek lettek volna.
- Katonák elől menekültünk - dobtam be az adu ászt amivel szinte minden bujdosót magam mellé tudtam állítani annak idején.
- Te hazug ribanc - köpte szinte a szavakat a puskás férfi - Pár órával ezelőtt hallottuk a bombázást, minden katonát a Központba küldtek, egy sincs az utcán - mondta, mire én ledöbbenve néztem rá Audax takarása mögül aki időközben elém lépett. - Azt hiszed hülyének nézhetsz? Te kis...
- Elég! - lépett elé egy másik és a fegyverére rakva a kezét letolta a földre a csövet. - Már lassan egy hónapja vagyunk itt, nem fogadjuk jól az új arcokat - mondta, majd jelzett a többieknek, hogy rakják le a fegyverüket. Az, aki leribancozott még mindig úgy nézett rám mint aki képes bármikor szitává lőni, mögötte egy lány állt egy fiúval, akik gyanakvóan méregettek, de úgy tűnt nem tartanak tőlünk, inkább a férfire figyeltek aki leállította az elsőt. Sütött róla, hogy ő a főnök, olyan magabiztosságot sugallt amit bárki megirigyelt volna.
- Csak pár napot akarunk itt tölteni, van ételünk és vizünk is - mondta Audax, mire az elől álló fiú bólintott, majd jelzett a csapatának, hogy menjenek el, a puskás hezitált egy kicsit, de végül ő is szót fogadott.
- Ne okozattok nagy zajt, a többi emeleten vannak kisgyerekes családok. Hat után ne kapcsoljatok lámpákat, mert kintről ki lehet szúrni a fényt - mondta - Jobboldalt, az első lakás üres, ha bármi gond van szóljatok és ne kezdjetek magánakciókba - nézett ránk jelentőségteljesen, ezt mind úgy mondta mintha csak épp az új bérlőknek adná át a lakást, szinte már vártam, hogy mikor teszi hozzá, hogy háziállatokat nem hozhatunk be.
- Köszönjük - válaszolt Audax mire a férfi, aki csak pár évvel lehetett idősebb nálam, mégis sokkal érettebbnek tűnt, bólintott és még egyszer végigmért minken.
- Engem nem érdekel honnan jöttetek vagy hova tartotok, az se ha hazudtok - pillantott rám -, de ha veszélybe sodortok minket is, akkor gondolkozás nélkül teszlek el titeket láb alól - ennyit mondott, majd,mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított és bement az egyik lakásba.
- Szimpi - motyogtam magam elé és Audaxra néztem aki megkereste a nekünk kiosztott lakást és nem sokat habozott, bement, én követtem.
A lakás nagyon kicsi volt, egyszobás, minden fehér volt és szürke. Az előző életemben akár lehangolónak is nevezhettem volna, de akkor inkább örültem, hogy van benne egy ágy és fürdőszoba.
Lerogytam az egyik ebédlőszékre és onnan figyeltem ahogy Audax körbejárja a lakást, amikor végzett elővette a kulacsát és megtöltötte vízzel, közben jelezte, hogy adjam oda a sajátomat is.
- Szerinted milyen bombázásról beszéltek?
Audax pár pillanatig gondolkozott, elzárta a csapot majd rám nézett;
- Lehet gyakorlatoznak.
Nem ezt akartam hallani.
- És ha megtámadták őket? - kérdeztem és elmerengve néztem el a válla felett. - Lehet le vannak gyengülve, akár be is tudnánk jutni - mondtam, próbáltam közönyös arcot vágni, de nem igazán sikerült, szinte könyörögve néztem Audaxra.
- Miért akarsz ennyire bejutni a Központba?
Elfordultam tőle, nem tudtam a szemébe nézni, el akartam kerülni, hogy bármit is le tudjon olvasni az arcomról. Soha senkivel nem terveztem megosztani a történetem, nem akartam senki előtt ilyen sebezhető lenni.
- Stella... - Audax hangja olyan lágy volt, hogy elég bátorságom volt ahhoz, hogy ránézzek. Eszembe jutott, hogy kevesebb mint egy nappal ezelőtt ő is megosztotta velem a múltját, hagyta, hogy lássam a fájdalmat a bűntudatot és a dühöt rajta.
Kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, de egy hang se jött ki a torkomon. Nem megy.
- Elmegyek zuhanyozni - mondtam és elővettem a táborban kapott törülközőt és neszesszert majd bementem a fürdőbe, végig magamon érezve Audax tekintetét.
Bele tellett egy kis időbe, hogy levegyem a ruháimat, mert a kezem remegett, amikor pedig a jéghideg zuhany alá álltam már csorogtak is le a könnyeim.
- Gyűlöllek - suttogtam összeszorított fogakkal pedig legszívesebben sikítottam volna. -Annyira gyűlöllek - a kezembe temettem az arcom, erősebbre állítottam a vízsugarat, hogy Audax nehogy meghallja a szánalmas zokogásomat és lecsúsztam a zuhany kicsempézett aljára. Átkaroltam a térdem és újból és újból el-elakadó lélegzettel ismételtem meg gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek.
Gyűlöltem mindenkit akinek köze volt ahhoz, hogy ide jusson a világ, magamat is amiért nem tudtam beszélni a múltamról, az egész kibaszott világot, amiért olyan dolgokon kellett keresztül mennem amin senkinek se kellett volna.
Annyi harag és feszültség volt bennem azokban a napokban, talán akkor telt be a pohár.
Amikor kikászálódtam a zuhany alól remegtem a hidegtől, a szám kék volt és a hajam is teljesen átázott.
- Idióta - néztem szembe magammal és kevés választott el attól, hogy ne zúzzam be a tükörképem az öklömmel.
Vettem pár mély levegőt, le kellett, hogy nyugodjak. Meg kellett szárítkoznom, mert egy tüdőgyulladás semmiképp nem segített volna rajtam.
Miközben betekertem a hajam a törülközőbe átgondoltam, hogy mit fogok tenni az elkövetkezendő napokban; segítek Audaxnak megszöktetni Fortunát és velük maradok, hogy végigkövethessem a lány felépülését, mindent megjegyzek és amennyit tudok, kiderítek a Központtal kapcsolatban, hogyha eljön az ideje akkor minél felkészültebb legyek. Már nem volt elég reménykedni, egy terv kellett.
Amikor kiléptem a fürdőből már nem remegett a kezem és a torkomat se szorította el a sírás, nem akartam sikítani és tőből kitépni a hajam, egyszerűen átestem egy holtponton.
Audax rám nézett, de nem kérdezett semmit, inkább az asztalhoz hívott és rámutatott két konzervdobozra;
- Megvártalak, mert nem tudtam, melyiket szeretnéd; a bébirépát vagy a kukoricát - mondta, mire én elmosolyodtam:
- Felezzük el mindkettőt - nyúltam a konzervekért és kipattintottam őket, Audax elővett egy szekrényből két tányért, lemosta őket majd az asztalra rakta. Amíg én szétosztottam az ételt kettőnk között ő kikotort a táskájából egy pár szem kekszet.
- Meddig tervezünk itt maradni? -kérdeztem két falat között.
- Ma lesz hat napja, hogy elvitték Fortunát - mondta - A kiképzés átlagosan tíz napig tart, így egy pár napot még biztosan - bólintottam és tovább ettem, nem kérdeztem többet.
Miután befejeztük Audax is elment zuhanyozni, én kitekertem a teljesen átázott törülközőből a hajam és megpróbáltam kifésülni, de nem sokat segített a helyzeten.
Bár még csak kora délután volt olyan fáradság jött rám, hogy odamentem a kihúzható kanapéhoz és ledőltem rá, a szobában is sötét lett mert kint eleredt az eső. Már javában ősz volt és bele se mertem gondolni, hogy hogy fogom túlélni a telet az utcán.
Lehunytam a szemem és hallgattam az esőcseppek koppanását az ablaküvegen. Rég nem érzett nyugodtság lepett el, Audax még ki se lépett a zuhany alól amikor én elaludtam.
Gyereknevetésre keltem.
Nyögve tornáztam fel magam, már besötétedett, csak az ajtó alól szűrődött be egy kis fény a szobába.
Felálltam és közben megtapogatva a hajam konstatáltam, hogy bár már sokkal szárazabb, de még mindig nedvesek a tincseim.
Körbenéztem a lakásban, de csak a bútorok körvonalait tudtam kivenni, Audaxot sehol se láttam, ezért a bejárati ajtóhoz léptem és kinyitottam, éppen átléptem volna a küszöböt amikor egy kisfiú viharzott el előttem.
- Eric, azonnal gyere ide, ne rohangálj! - hallottam egy női hangot ami tele volt aggodalommal, a kisfiú csak nevetett, a kezébe egy műanyagautót tartott és amikor megfordulva szembe találta magát velem felkiáltott;
- Anya, új szomszédok! -vigyorgott rám mire én önkénytelenül is visszamosolyogtam.
- Eric! - ragadta meg a kisfiú kezét az anyukája és ijedten nézett rám, mint aki féltené tőlem a gyerekét. - Késő van, aludnod kell már - kapta el rólam a tekintetét és az ölébe vette a gyereket, aki próbálta kiszabadítani magát az anyja karjából, de miután nem járt sikerrel rám nézett a sovány nő válla felett és integetett, én is visszaintettem és addig figyeltem őket amíg el nem tűntek a lépcsőfordulóban.
Összeszorult a torkom a gondolatra, hogy valakinek ilyen körülmények között kelljen felnevelnie a gyerekét. Hihetetlen erő kellhet hozzá. Mégis ők még szerencsésnek számítottak, hiszen a vírus idején nagyon sok gyerek meghalt.
- Gyerekeket sose bántottak - szakított ki a gondolataim közül Auadax hangja. Megfordultam és szembe néztem a fiúval aki úgy meredt az anyuka és a kisfiú után mint aki szellemet lát. - Mindig csak azt adták parancsba, hogy fiatalokat szedjünk össze, gyerekeket sose - rám nézett, én viszonoztam a tekintetét.
Visszaemlékeztem arra az estére amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem tud aludni és azt is elmondtam neki, hogy gyakran voltak rémálmaim. Ő utána csak ennyit kérdezett; Miért mondod el ezt nekem? Akkor azt válaszoltam, hogy azért, mert hónapok óta nem tudtam kivel beszélni. De nem ez volt a teljes igazság. Luxnak soha nem meséltem volna ilyeneket, Audax viszont más volt, úgy éreztem megbízhatok benne és bár sokszor tűnt érzelemmentesnek, de sose félt megmutatni a fájdalmát nekem.
- Nem nehéz a múltadról beszélni? Arról, hogy mi történt akkor amikor katona voltál? - kérdeztem, miközben becsuktam magam mögött az ajtót, újra sötét lett a lakásban, de közel álltunk egymáshoz így az arcának minden rezdülését ki tudtam venni.
- De, tényleg az - válaszolta -, de egyszer már elvették az emlékeimet és azóta küzdök, hogy visszaszerezzem őket - mondta -, ezért amikor tudok, visszaemlékezek mindenre ami velem történt, még akkor is ha fájdalmas - majd így folytatta; -, nem félhetünk a saját érzéseinktől, szembe kell nézni velük és nem elnyomni őket...mert egy idő után átalakulnak valami teljesen mássá; gyűlöletté, haraggá és élve felemésztenek, addig amíg már nem marad semmid.
Hosszan nézett rám, úgy mint aki a lelkembe lát, én elkaptam a tekintetem, de a szavai úgy értek mint valami erős pofon.
Audax közelebb lépett hozzám és az arcomra simította a kezét, én felnéztem rá mire ő halványan elmosolyodott és ennyit mondott;
- Menjünk vissza aludni, Stella - elvette a kezét, mire próbáltam elnyomni a csalódságomat -, kevés ételünk maradt, holnap hajnalban be kell mennünk a bevásárlóközpontba - magyarázta mire én bólintottam és kikerülve őt a kanapé felé vettem az irányt ami még kihúzva is túl kicsinek tűnt két embernek. Ennek ellenére befeküdtem a takaró alá amit egy szekrényben találtunk és azalól néztem ahogy Audax leveszi a bakancsát, majd megindul felém, de ahelyett, hogy lefeküdt volna mellém megfogta a másik párnát és takarót és leterítette a földre.
- Erre igazán nincs szükség...
- Rugdosódom álmomban - szólt közbe mire én elmosolyodtam, közelebb másztam a kanapé másik oldalához és lenéztem a földre, ahol ő feküdt.
- Azért akarok bejutni a Központba, mert nagyjából akkor, amikor te is, a bátyám jelentkezett katonának, később visszatért és elhurcolta az ikertestvéremet - úgy szakadtak ki belőlem a szavak, hogy nem is gondoltam igazán bele, hogy mit teszek. - Nem tudom, hogy mennyi esély van arra, hogy újra rájuk találjak, de képtelen lennék leélni az életem úgy, hogy nem próbálom meg megkeresni őket.
Audax csöndbe maradt, de nekem már nem volt mit mondanom.
Azt hittem, hogy miután megosztom ezt valakivel megkönnyebbülést fogok érezni, de semmi ilyesmi nem történt, helyette inkább kezdtem megbánni, hogy beavattam Audaxot.
El akartam fordulni tőle, de ő megfogta a kezem és megszorította.
- Szerinted őrültség reménykedni abban, hogy még életben vannak? -kérdeztem halkan.
- Az az őrültség, hogy ilyeneken kell gondolkoznod... - válaszolta, ledőltem a párnára, de a kezét nem engedtem el.
Bár tényleg nem éreztem azt, hogy egy kő esett volna le a szívemről, mégis hosszú hónapok után először úgy éreztem, nem vagyok egyedül. És ez segített.
2020. május 10., vasárnap
2020. április 29., szerda
1.fejezet
Mielőtt elolvasnád: ezt a történetet két évvel ezelőtt kezdtem el írni, ezt azért tartom fontosnak elmondani, hogy tudjátok, nem a mostani helyzetből "inspirálódtam" ez a történet csak a fantáziám szüleménye. Illetve ez egy blog. Nem egy könyv, ezért biztos vagyok benne, hogy vannak még benne szerkesztési hibák, elgépelések, messze nem tökéletes, de mégis közel áll hozzám és remélem a ti tetszéseteket is elnyeri, szívesen olvassátok a szabad perceitekben. (:
Jó olvasást!
Ui.: Ha esetleg szeretnétek előtte egy rövid bevezetést akkor katt ide.
Lux
A csaj úgy tapadt a mellkasomra, mint a rágógumi az ember talpára, akárhogy próbálod leszedni magadról, valahogy mindig visszaragad rád. Remegett, és minden gyanús zajra a túlméretezett pulcsijának az ujjába rejtette az arcát, mintha az bármitől is védené.
Lövések zaját hallottuk mire egy síkantás hagyta el a száját. Három feszült szempár nézett felé.
- Sürgősen fogd be a szád, Szöszke ha nem akarsz meghalni! - suttogta indulatosan felé Fortuna majd előre fordult és tovább kutatta a tekintetével a környéket. Mellette Audax térdelt egy leomlott ház maradványai takarásában, puskával a kezében.
Lenéztem az övemre, a pólóm alatt ott volt a pisztolyom, vészhelyzet esetén pedig a bakancsomba bújtatva egy kés. Az ember sose lehet elég óvatos.
Oldalra pillantva leellenőriztem, hogy Tre, a közülünk legidősebb, hogy van. Tegnap meglőtték, Fortunának köszönhetően le tudtuk állítani a vérzést de a fájdalmait nem tudtuk enyhíteni. Tre kemény férfi volt, de az arcára még kiültek a szenvedés jelei.
Audax leeresztette a fegyverét majd Fortunára nézett aki bólintott egyet. Ők ilyenek voltak, szó nélkül megértették egymást amivel párszor az idegeimre mentek, de őket ez egy cseppet se zavarta, sőt, mintha abban lelték volna az élet apró örömeit, hogy engem idegesítettek. Mindketten közelebb jöttek hozzánk és Trenek is segítettek feltápászkodni.
- Elmentek - jelentette ki Fortuna, ledobta a hátizsákját a földre és elkezdett kutakodni benne majd közénk tett egy becsomagolt szárított húsnak tűnő valamit. Felsóhajtottam és a zsebembe túrva a hús mellé dobtam azt a kekszes zacskót ami nálam maradt, Tre is így tett, Audax pedig pár szem aszalt gyümölcsöt tett hozzá a gyűjteményünkhöz. Szöszke, akire ma délelőtt találtunk rá ájultan, félénken bámulta az ételt. Ki tudja, mikor evett utoljára.
- Hm...Asszem' ma se fogom degeszre tömni magam - konstatálta Fortuna és hanyagul felfogta a fekete haját egy kontyba. Elhúzott szájjal néztem a maradék élelmünkre. Szívás.
- Osszuk el! - jelentettem ki majd mindent öt felé osztottam. Épp Szöszkének, akinek egyébként fogalmunk sem volt az igazi nevéről, adtam volna az adagját amikor Fortuna megragadta a csuklóm és rideg tekintettel meredt a másik lányra aki erre minél kisebbre próbálta összehúzni magát és a bicepszembe kapaszkodott. Nem hibáztathattam érte, Fortuna haragos tekintete ijesztőbb, mintha egy pisztolyt szorítanának a homlokodhoz. Mindenesetre én már hozzászoktam, úgyhogy álltam a tekintetét.
- Mi a problémád? -kérdeztem és egy figyelmeztető pillantást küldtem a csuklómat szorító kezére. Nem engedte el.
- Még a nevét se tudjuk, miért adnánk neki ételt? -kérdezte felhúzott szemöldökkel.
Már megint kezdte. Fortuna hozzánk hihetetlen hűséges volt, és bármit megtett volna a szövetségért, viszont elég keményen bánt az idegenekkel. Amikor Szöszkét megtaláltuk ájultan a földön ő szó nélkül ott hagyta volna, csak én és Audax tudta meggyőzni arról, hogy nem lenne helyes egyedül hagyni. A lányról üvöltött, hogy félt, valószínűleg napok óta nem evett és úgy húzta össze magát mint akit bármelyik pillanatban megölhetnek. Rettegett és reményvesztett volt. Fortuna pedig sajnált tőle pár szem kekszet és aszalt gyümölcsöt.
Ezt persze azért tette, mert úgy gondolta, ha minden sebesültet meg akarnánk menteni, nem élnénk túl.
- Hogy hívnak? - kérdeztem a lányt aki a szőke hajából pillantott fel rám, a vakítóan kék szemeivel.
- Stella - a hangja halk volt és rekedt. Bólintottam majd Fortunára néztem.
- Na, így már képes vagy enni adni neki? - kérdeztem mire megvetően eltaszította magától a csuklóm és elfordult, hogy megegye a saját fejadagját. Stella kezébe adtam az ételt majd végignéztem a kis csapatunkon.
Audax, Fortuna, Tre, Stella és végezetül én, Lux.
Nem ez az igazi nevünk. Senki se tudta a másiknak a születési nevét. Ebben a világban már nem számít kik voltunk régen, hogy milyen néven szólítottak a szüleink, hogy hogy becéztek a barátaink.
Akár mint a többieknek, az én nevem is egy kitaláció volt, egy szó, latinul fényt jelent. Legtöbbünkre mások aggadták rá ezeket a neveket, a személyiségünk alapján, esetleg a kinézetünk miatt, de sose kérdezték, hogy kik vagyunk, hogy honnan jöttünk. Itt a múlt nem számított, hiszen már a jelen is épp elég zűrös volt.
Fortuna neve szerencsét jelent. Ez tényleg őt jellemezte, ő volt a mi szerencsénk, veleszületett tehetsége volt a fegyverekhez, tűzről pattant és nemmellesleg a gyógyításhoz is értett, nélküle nem éltük volna túl a mindennapokat. Ő volt a csapat főnöke. Aztán ott volt Audax, a bátor, Fortuna kebelbarátja, ők bujkáltak a legrégebb óta együtt. Audax a csapat ereje volt, semmi nem állíthatta meg, az biztos, hogy nem volt érdemes konfliktusba kerülni vele. Őt követi Tre, a neve hármat jelent, az arcán húzódó három vágásról kapta. Tre végtelenül bölcs és megfontolt volt, neki volt a legtöbb tapasztalata közülünk.
Stellát még nem ismertem, de biztos voltam benne, hogy a kinézete miatt lett csillag a neve, a lány csak úgy ragyogott a szőke hajával és a világoskék szemével. Bár hihetetlen rémült volt és még nem igazán bontakozott ki, volt valami a tekintetében ami arra figyelmeztetett, hogy nem szabad alábecsülni őt. Hiszen eddig is túl kellett élnie valahogy és köztudott, hogy aki egy kicsit is gyenge vagy épp kevésbé ravasz mostanra már rég halott, vagy egy katona. Az pedig külön előny, hogy gyakorlatilag megmentettem az életét azzal, hogy helyet adtam neki a csapatban, amivel tartozott nekem eggyel.
Végezetül pedig ott voltam én, Lux, fény, ragyogás, ahogy tetszik, a srác akit csak csendes gyilkosként ismertek. Sose csaptam zajt, feltűnést, nem hívtam fel magamra a figyelmet, csak szép lassan odaosontam mögéd és hátba szúrtalak amikor legkevésbé számítottál rá. Lehet, hogy aljas, de tökéletes a túlélésre. De akkor miért pont fény? Valószínűleg a szemem miatt, ami barna, szinte sárga, akár a felkelő nap fénysugarai, de sose kérdeztem az okát amikor elkezdtek Luxnak hívni.
És hogy miért is volt ez a nagy hűhó? Miért bujkáltunk fegyverekkel egy összeomlott ház falai mögött és miért éhezünk? Természetesen a háború miatt. Az emberek nem bírnak nyugodtan a seggükön ülni és szinte már késztetést éreztek, hogy rendezzenek egy kis drámát amiből vérontás lett.
Az egész már több éve a levegőben lógott, sok ország vezetői megszegték a szabályokat, a politikusok között szinte sose volt egyetértés, a világ gazdasága kezdett összeomlani. Kisebb-nagyobb fegyveres támadások robbantak ki amiről a média vagy felszínesen nyilatkozott vagy hamis hírként kezelt.
Már gimis voltam amikor hirtelen a tesi órákat lövészet váltotta fel. Minden nagyobb állami iskolában ez megtörtént és nyilván hihetetlen királynak képzeltük ezt az egészet, főleg ha egy-egy órába is belecsúszott a gyakorlás. Aztán a helyzet kezdett érdekes lenni amikor bekopogtatott hozzánk két katona és arra kért fel engem, hogy csatlakozzam a katonasághoz. Apám persze teljesen lázba jött, ő több mint harminc évet a katonaságnál dolgozott és személyes megtiszteltetésnek érezte, hogy pont hozzánk jöttek be a kollégái. Én nem éreztem magam különlegesnek, az osztálytársaim pár nappal ezelőtt mesélték, hogy hozzájuk is becsöngettek, ugyanazzal a dumával. De az apám hajthatatlan volt, konkrétan közölte velem, hogy most rögtön pakoljak és induljak el a két egyenruhás pasassal. Persze anyukám kiakadt, hogy ezt most felejtse el és ebből kibontakozott egy vita köztük. Amíg ők ketten egymással voltak elfoglalva az egyik katona, aki egy fél fejjel magasabb volt nálam, pedig én se számítok alacsonynak a 185 centimmel, közelebb hajolt hozzám és a szemembe nézett;
- Egyszer mindennek eljön az ideje, Fiam! - mondta majd elfordult és becsukta maga mögött az ajtót.
A legközelebbi ablakhoz léptem és hosszasan meredtem a két férfi után akik beszálltak egy dzsipbe és kikanyarodtak az utcánkból.
Vettem egy mély lélegzetet majd a szüleim felé fordultam akik még mindig hevesen magyaráztak egymásnak. Nem akartam katona lenni. Nem akartan az apámra hasonlítani. Már kiskorom óta azt hallgattam, hogy belőlem milyen jó katona lesz, mindenféle történeteket mesélt nekem azokról az időkről amikor még ő is az volt, és miközben beszélt én csak a hiányzó lábát tudtam figyelni amit egy szerencsétlen robbanásban veszített el. Folyton arról magyarázott, hogy milyen jó érzés megmenteni az emberek életét és hogy belőlem is egy hős lehet idővel. Erre én mindig azt válaszoltam, hogy ahhoz nem feltétlenül kell katonának lennem, fegyvert ragadnom és gondolkodás nélkül, parancsra, megöletnem magam, vagy éppen másokat. Mindent lehet okosan csinálni, csak egy kis ravaszság kell hozzá. Ebben az anyámra ütöttem, tőle tanultam meg, hogy az embereket ki kell ismerni majd ahhoz mérten viselkedni velük. Valahogy mindig úgy alakította az életét, hogy ő jöjjön ki jól a dolgokból. Ezt olykor pedig nem épp a legbecsületesebb módon tette. Az apám ennek az ellenkezője, ő a becsület megtestesítője, tisztességes és már túlzottan is jószándékú, szinte naiv volt.
Végül az egészből nem lett semmi, az iskolában tovább folytatták a lövészetet és egyre több tantárgyat váltották át másra, közelharcot tanultunk, késeket dobáltunk és gránátok összetételét kellett bemagolnunk. Az osztálylétszám egyre csökkent, sokan csatlakozták a katonasághoz.
Az egész egy robbantással kezdődött egy nagyvárosban, ötvenkét halott és több mint száz sebesült. Ezt követte a többi is, az emberek pánikoltak, nem mertek utcára lépni, a következő ami lesokkolta a világot az egy befolyásos politikus meggyilkolása volt. Mondanom sem kell, hogy az volt az egyetlen épeszű aki próbálta lenyugtatni a világot és leállítani az öldöklést. A meggyilkolásával a remény is elveszett az emberekben. Még ki se heverték a dolgot amikor egy újabb komolyabb robbantás következett, de most mást is hozott magával; egy vírust. Sorra betegedtek le az emberek, a kórházak napok alatt megteltek és nem tudtak felkészülni a helyzetre, az idősek haltak meg leghamarabb, utánuk pedig a kisgyerekek. Egészen addig amíg rá nem jöttek, hogy kik voltak a robbantok és, hogy náluk van az ellenszer. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, még aznap hajnalban összeállt a katonai egység és támadásba lendült. Bár hivatalosan nem lett kijelentve de mindenki tudta, hogy ez már háború.
Hónapokba telt mire végre kitaláltak egy gyógymódót, addigra a szerencsésebbek meggyógyultak, de legtöbben belehaltak a betegségbe. A föld népessége rohamosan csökkent.
Vízhez jutni egyre nehezebb volt mert féltek, hogy azáltal is terjed a betegség amit aligha meg tudtak fékezni. A világ a feje tetejére állt, az iskolák bezártak, nem dolgoztak az emberek, a vállalkozások csődbe mentek, a kórházakat karantén alá helyezték fertőzés veszélye miatt és egyre többen jutottak illegálisan fegyverekhez. Lázadás tört ki. A politikusok pedig ahelyett, hogy az emberekkel foglalkoztak volna, a háborús frontokat figyelték, a maradék pénzt fegyverkezésre költötték és hajtották előre a katonákat. Egészen addig amíg nem maradt több. A legtöbb meghalt, megsérült vagy megszökött a táborokból.
Na és itt jöttünk képbe mi, az idióta tinik akik örültek amikor matek óra helyett egy géppuskával lövöldözhettek, akik fiatalok és jó erőben voltak.
Egyik pillanatról a másikra érkeztek a rezzenéstelen arcú katonák akik gondolkodás nélkül ütöttek le tinédzser lányokat és dobták be őket egy teherautóba mintha csak egy krumpli zsákkal lenne dolguk, rálőttek szülőkre és elhurcolták tőlük a gyerekeiket. Persze az emberek próbáltak ellenállni, harcba szálltak a katonákkal de semmi esélyük nem volt, az egyenruhások mintha érzéketlenek lettek volna mindenre.
Emlékszem, a telefonomon néztem, amikor még volt internethálózat, és hitlenkedve bámultam a képernyőt ahol épp egy amatőr, valószínűleg telefonnal készített, felvételt mutattak be. A videóban egy katona volt, az oldalán egy lőtt sebbel, de mintha észre se venné, nyugodtan sétál tovább egy idősebb férfi és annak a lánya felé. A férfi egy pisztolyt tartott a kezébe, maga mögé húzta a lányát és rálőtt a katonára, egyenesen a vállába. Az egyenruhás egy pillanatra megtorpant, lenézett a kabátjára amit azonnal átáztatott a vér majd rezzenéstelen arccal tovább indult az ijedt férfi felé aki kikerekedett szemekkel meredt a katonára.
Én se akartam hinni a szememnek, idiótábbnál idiótább magyarázatokat próbáltam keresni a helyzetre, hogy mégis hogyan lehetséges ez? Legtöbben egyszerűen nem hitték el, úgy vették mint egy mesét, még a bizonyítékkal se fogadták el a tényt, hogy ilyen létezik. Mert istenem, ilyen nem létezik! Ha meglőnek, elájulsz, elvérzel, meghalsz, ordítasz fájdalmadban vagy bármi, csak nem sétálsz tovább pókerarccal és halál lazán mintha semmi se történt volna. De ezek a katonák ezt tették, ami felfoghatatlanul ijesztő volt.
A videót szinte azonnal eltüntették a nettről és pár nappal később már nem, hogy internet nem volt, de a tv se működött és telefonálni se lehetett. De egy háború közepén, miközben halhatatlannak tűnő katonák mászkáltak az utakon az volt a legkisebb gondunk.
Egy hét telhetett el az első ilyen támadás óta amikor az anyám berontott a szobámba és felém dobott egy félig bepakolt táskát és kirántotta a fiókomat amiben a pólóim voltak.
- Mit csinálsz? - meredtem rá kérdően de ő rám sem nézett.
- Jönnek - ennyit mondott majd átrohant a fürdőszobába.
Kikerekedett szemekkel mentem utána amikor szembe találtam magam apámmal aki a mankójára támaszkodva nézett fel rám. A szemében rettegés volt, ami engem is azonnal megijesztett. Egyszerűen nem esett le, hogy mi ez a nagy pánik, sőt, talán annyira nem is furcsáltam, hiszen ezekben az időszakokban szinte mindig feszültek voltak.
Apám a kezembe nyomott egy egyenruhát és sietetett, hogy vegyem fel. Eleget tettem a kérésének és a bakancsot is felvettem amit felém nyújtott. Úgy néztem ki mintha én is egy katona lennék.
- Ezt tedd el - nyomott a kezembe az apám egy pisztolyt és egy kést.
- Miért adsz nekem fegyve... - Ki se mondtam még a kérdésem amikor az anyám visszarohant hozzám és a kezembe nyomta a hátizsákot.
- Menekülj minél messzebbre! Tegyél úgy mintha közéjük tartoznál! - Az arca magabiztos volt de a megtört hangja elárulta őt. Úgy nézett végig rajtam mintha akkor látna engem utoljára.
Fegyver ropogást hallottam kintről és mintha ez felébresztett volna.
Bár a támadások nem estek messze a mi városunktól valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ez velem úgy se történhet meg. Ez olyan mint amikor a tv-ben lát az ember egy szörnyű balesetet és bár megborzong de úgy gondolja ez vele nem fordulhat elő. Az, akivel történt is azt gondolta, hogy vele ez nem történhet meg. Akkor mi a garancia arra, hogy velem se fog? Az ég világon semmi.
Így hát elmenekültem, el a szüleimtől, el a városomtól és az ismerős terepről. A Lux név hamar rám ragadt, de nem bántam mert nem éreztem magam annak aki régen voltam. Boltokat fosztottam ki, loptam emberektől és rálőttem az ellenséges bandákra. De egyedül minden nehezebb volt, könnyebb préda voltam és nem egyszer támadtak meg. Féléve találkoztam Fortunával és Audaxszal bár nyilván nem igazán bíztam bennük de szükségünk volt egymásra. Így kialakult a mi kis csapatunk, háromból négyen lettünk Trevel együtt, addigra meg már Stella is ott volt velünk.
Öten, ki tudja mennyi, szinte halhatatlan, katona ellen.
Az idők során több tucattal találkoztunk, de még mindig nem tudtuk felfogni azt amit tapasztaltunk; a katonáknak nem voltak érzéseik; nem éreztek megbánást, sajnálatot vagy együttérzést, se fájdalmat. Mintha kiölték volna belőlük az emberséget. Erősebbek voltak az átlagnál és gyorsan gyógyultak...Látszólag legyőzhetetlenek...és egyre többen voltak.
Jó olvasást!
Ui.: Ha esetleg szeretnétek előtte egy rövid bevezetést akkor katt ide.
Lux
A csaj úgy tapadt a mellkasomra, mint a rágógumi az ember talpára, akárhogy próbálod leszedni magadról, valahogy mindig visszaragad rád. Remegett, és minden gyanús zajra a túlméretezett pulcsijának az ujjába rejtette az arcát, mintha az bármitől is védené.
Lövések zaját hallottuk mire egy síkantás hagyta el a száját. Három feszült szempár nézett felé.
- Sürgősen fogd be a szád, Szöszke ha nem akarsz meghalni! - suttogta indulatosan felé Fortuna majd előre fordult és tovább kutatta a tekintetével a környéket. Mellette Audax térdelt egy leomlott ház maradványai takarásában, puskával a kezében.
Lenéztem az övemre, a pólóm alatt ott volt a pisztolyom, vészhelyzet esetén pedig a bakancsomba bújtatva egy kés. Az ember sose lehet elég óvatos.
Oldalra pillantva leellenőriztem, hogy Tre, a közülünk legidősebb, hogy van. Tegnap meglőtték, Fortunának köszönhetően le tudtuk állítani a vérzést de a fájdalmait nem tudtuk enyhíteni. Tre kemény férfi volt, de az arcára még kiültek a szenvedés jelei.
Audax leeresztette a fegyverét majd Fortunára nézett aki bólintott egyet. Ők ilyenek voltak, szó nélkül megértették egymást amivel párszor az idegeimre mentek, de őket ez egy cseppet se zavarta, sőt, mintha abban lelték volna az élet apró örömeit, hogy engem idegesítettek. Mindketten közelebb jöttek hozzánk és Trenek is segítettek feltápászkodni.
- Elmentek - jelentette ki Fortuna, ledobta a hátizsákját a földre és elkezdett kutakodni benne majd közénk tett egy becsomagolt szárított húsnak tűnő valamit. Felsóhajtottam és a zsebembe túrva a hús mellé dobtam azt a kekszes zacskót ami nálam maradt, Tre is így tett, Audax pedig pár szem aszalt gyümölcsöt tett hozzá a gyűjteményünkhöz. Szöszke, akire ma délelőtt találtunk rá ájultan, félénken bámulta az ételt. Ki tudja, mikor evett utoljára.
- Hm...Asszem' ma se fogom degeszre tömni magam - konstatálta Fortuna és hanyagul felfogta a fekete haját egy kontyba. Elhúzott szájjal néztem a maradék élelmünkre. Szívás.
- Osszuk el! - jelentettem ki majd mindent öt felé osztottam. Épp Szöszkének, akinek egyébként fogalmunk sem volt az igazi nevéről, adtam volna az adagját amikor Fortuna megragadta a csuklóm és rideg tekintettel meredt a másik lányra aki erre minél kisebbre próbálta összehúzni magát és a bicepszembe kapaszkodott. Nem hibáztathattam érte, Fortuna haragos tekintete ijesztőbb, mintha egy pisztolyt szorítanának a homlokodhoz. Mindenesetre én már hozzászoktam, úgyhogy álltam a tekintetét.
- Mi a problémád? -kérdeztem és egy figyelmeztető pillantást küldtem a csuklómat szorító kezére. Nem engedte el.
- Még a nevét se tudjuk, miért adnánk neki ételt? -kérdezte felhúzott szemöldökkel.
Már megint kezdte. Fortuna hozzánk hihetetlen hűséges volt, és bármit megtett volna a szövetségért, viszont elég keményen bánt az idegenekkel. Amikor Szöszkét megtaláltuk ájultan a földön ő szó nélkül ott hagyta volna, csak én és Audax tudta meggyőzni arról, hogy nem lenne helyes egyedül hagyni. A lányról üvöltött, hogy félt, valószínűleg napok óta nem evett és úgy húzta össze magát mint akit bármelyik pillanatban megölhetnek. Rettegett és reményvesztett volt. Fortuna pedig sajnált tőle pár szem kekszet és aszalt gyümölcsöt.
Ezt persze azért tette, mert úgy gondolta, ha minden sebesültet meg akarnánk menteni, nem élnénk túl.
- Hogy hívnak? - kérdeztem a lányt aki a szőke hajából pillantott fel rám, a vakítóan kék szemeivel.
- Stella - a hangja halk volt és rekedt. Bólintottam majd Fortunára néztem.
- Na, így már képes vagy enni adni neki? - kérdeztem mire megvetően eltaszította magától a csuklóm és elfordult, hogy megegye a saját fejadagját. Stella kezébe adtam az ételt majd végignéztem a kis csapatunkon.
Audax, Fortuna, Tre, Stella és végezetül én, Lux.
Nem ez az igazi nevünk. Senki se tudta a másiknak a születési nevét. Ebben a világban már nem számít kik voltunk régen, hogy milyen néven szólítottak a szüleink, hogy hogy becéztek a barátaink.
Akár mint a többieknek, az én nevem is egy kitaláció volt, egy szó, latinul fényt jelent. Legtöbbünkre mások aggadták rá ezeket a neveket, a személyiségünk alapján, esetleg a kinézetünk miatt, de sose kérdezték, hogy kik vagyunk, hogy honnan jöttünk. Itt a múlt nem számított, hiszen már a jelen is épp elég zűrös volt.
Fortuna neve szerencsét jelent. Ez tényleg őt jellemezte, ő volt a mi szerencsénk, veleszületett tehetsége volt a fegyverekhez, tűzről pattant és nemmellesleg a gyógyításhoz is értett, nélküle nem éltük volna túl a mindennapokat. Ő volt a csapat főnöke. Aztán ott volt Audax, a bátor, Fortuna kebelbarátja, ők bujkáltak a legrégebb óta együtt. Audax a csapat ereje volt, semmi nem állíthatta meg, az biztos, hogy nem volt érdemes konfliktusba kerülni vele. Őt követi Tre, a neve hármat jelent, az arcán húzódó három vágásról kapta. Tre végtelenül bölcs és megfontolt volt, neki volt a legtöbb tapasztalata közülünk.
Stellát még nem ismertem, de biztos voltam benne, hogy a kinézete miatt lett csillag a neve, a lány csak úgy ragyogott a szőke hajával és a világoskék szemével. Bár hihetetlen rémült volt és még nem igazán bontakozott ki, volt valami a tekintetében ami arra figyelmeztetett, hogy nem szabad alábecsülni őt. Hiszen eddig is túl kellett élnie valahogy és köztudott, hogy aki egy kicsit is gyenge vagy épp kevésbé ravasz mostanra már rég halott, vagy egy katona. Az pedig külön előny, hogy gyakorlatilag megmentettem az életét azzal, hogy helyet adtam neki a csapatban, amivel tartozott nekem eggyel.
Végezetül pedig ott voltam én, Lux, fény, ragyogás, ahogy tetszik, a srác akit csak csendes gyilkosként ismertek. Sose csaptam zajt, feltűnést, nem hívtam fel magamra a figyelmet, csak szép lassan odaosontam mögéd és hátba szúrtalak amikor legkevésbé számítottál rá. Lehet, hogy aljas, de tökéletes a túlélésre. De akkor miért pont fény? Valószínűleg a szemem miatt, ami barna, szinte sárga, akár a felkelő nap fénysugarai, de sose kérdeztem az okát amikor elkezdtek Luxnak hívni.
És hogy miért is volt ez a nagy hűhó? Miért bujkáltunk fegyverekkel egy összeomlott ház falai mögött és miért éhezünk? Természetesen a háború miatt. Az emberek nem bírnak nyugodtan a seggükön ülni és szinte már késztetést éreztek, hogy rendezzenek egy kis drámát amiből vérontás lett.
Az egész már több éve a levegőben lógott, sok ország vezetői megszegték a szabályokat, a politikusok között szinte sose volt egyetértés, a világ gazdasága kezdett összeomlani. Kisebb-nagyobb fegyveres támadások robbantak ki amiről a média vagy felszínesen nyilatkozott vagy hamis hírként kezelt.
Már gimis voltam amikor hirtelen a tesi órákat lövészet váltotta fel. Minden nagyobb állami iskolában ez megtörtént és nyilván hihetetlen királynak képzeltük ezt az egészet, főleg ha egy-egy órába is belecsúszott a gyakorlás. Aztán a helyzet kezdett érdekes lenni amikor bekopogtatott hozzánk két katona és arra kért fel engem, hogy csatlakozzam a katonasághoz. Apám persze teljesen lázba jött, ő több mint harminc évet a katonaságnál dolgozott és személyes megtiszteltetésnek érezte, hogy pont hozzánk jöttek be a kollégái. Én nem éreztem magam különlegesnek, az osztálytársaim pár nappal ezelőtt mesélték, hogy hozzájuk is becsöngettek, ugyanazzal a dumával. De az apám hajthatatlan volt, konkrétan közölte velem, hogy most rögtön pakoljak és induljak el a két egyenruhás pasassal. Persze anyukám kiakadt, hogy ezt most felejtse el és ebből kibontakozott egy vita köztük. Amíg ők ketten egymással voltak elfoglalva az egyik katona, aki egy fél fejjel magasabb volt nálam, pedig én se számítok alacsonynak a 185 centimmel, közelebb hajolt hozzám és a szemembe nézett;
- Egyszer mindennek eljön az ideje, Fiam! - mondta majd elfordult és becsukta maga mögött az ajtót.
A legközelebbi ablakhoz léptem és hosszasan meredtem a két férfi után akik beszálltak egy dzsipbe és kikanyarodtak az utcánkból.
Vettem egy mély lélegzetet majd a szüleim felé fordultam akik még mindig hevesen magyaráztak egymásnak. Nem akartam katona lenni. Nem akartan az apámra hasonlítani. Már kiskorom óta azt hallgattam, hogy belőlem milyen jó katona lesz, mindenféle történeteket mesélt nekem azokról az időkről amikor még ő is az volt, és miközben beszélt én csak a hiányzó lábát tudtam figyelni amit egy szerencsétlen robbanásban veszített el. Folyton arról magyarázott, hogy milyen jó érzés megmenteni az emberek életét és hogy belőlem is egy hős lehet idővel. Erre én mindig azt válaszoltam, hogy ahhoz nem feltétlenül kell katonának lennem, fegyvert ragadnom és gondolkodás nélkül, parancsra, megöletnem magam, vagy éppen másokat. Mindent lehet okosan csinálni, csak egy kis ravaszság kell hozzá. Ebben az anyámra ütöttem, tőle tanultam meg, hogy az embereket ki kell ismerni majd ahhoz mérten viselkedni velük. Valahogy mindig úgy alakította az életét, hogy ő jöjjön ki jól a dolgokból. Ezt olykor pedig nem épp a legbecsületesebb módon tette. Az apám ennek az ellenkezője, ő a becsület megtestesítője, tisztességes és már túlzottan is jószándékú, szinte naiv volt.
Végül az egészből nem lett semmi, az iskolában tovább folytatták a lövészetet és egyre több tantárgyat váltották át másra, közelharcot tanultunk, késeket dobáltunk és gránátok összetételét kellett bemagolnunk. Az osztálylétszám egyre csökkent, sokan csatlakozták a katonasághoz.
Az egész egy robbantással kezdődött egy nagyvárosban, ötvenkét halott és több mint száz sebesült. Ezt követte a többi is, az emberek pánikoltak, nem mertek utcára lépni, a következő ami lesokkolta a világot az egy befolyásos politikus meggyilkolása volt. Mondanom sem kell, hogy az volt az egyetlen épeszű aki próbálta lenyugtatni a világot és leállítani az öldöklést. A meggyilkolásával a remény is elveszett az emberekben. Még ki se heverték a dolgot amikor egy újabb komolyabb robbantás következett, de most mást is hozott magával; egy vírust. Sorra betegedtek le az emberek, a kórházak napok alatt megteltek és nem tudtak felkészülni a helyzetre, az idősek haltak meg leghamarabb, utánuk pedig a kisgyerekek. Egészen addig amíg rá nem jöttek, hogy kik voltak a robbantok és, hogy náluk van az ellenszer. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, még aznap hajnalban összeállt a katonai egység és támadásba lendült. Bár hivatalosan nem lett kijelentve de mindenki tudta, hogy ez már háború.
Hónapokba telt mire végre kitaláltak egy gyógymódót, addigra a szerencsésebbek meggyógyultak, de legtöbben belehaltak a betegségbe. A föld népessége rohamosan csökkent.
Vízhez jutni egyre nehezebb volt mert féltek, hogy azáltal is terjed a betegség amit aligha meg tudtak fékezni. A világ a feje tetejére állt, az iskolák bezártak, nem dolgoztak az emberek, a vállalkozások csődbe mentek, a kórházakat karantén alá helyezték fertőzés veszélye miatt és egyre többen jutottak illegálisan fegyverekhez. Lázadás tört ki. A politikusok pedig ahelyett, hogy az emberekkel foglalkoztak volna, a háborús frontokat figyelték, a maradék pénzt fegyverkezésre költötték és hajtották előre a katonákat. Egészen addig amíg nem maradt több. A legtöbb meghalt, megsérült vagy megszökött a táborokból.
Na és itt jöttünk képbe mi, az idióta tinik akik örültek amikor matek óra helyett egy géppuskával lövöldözhettek, akik fiatalok és jó erőben voltak.
Egyik pillanatról a másikra érkeztek a rezzenéstelen arcú katonák akik gondolkodás nélkül ütöttek le tinédzser lányokat és dobták be őket egy teherautóba mintha csak egy krumpli zsákkal lenne dolguk, rálőttek szülőkre és elhurcolták tőlük a gyerekeiket. Persze az emberek próbáltak ellenállni, harcba szálltak a katonákkal de semmi esélyük nem volt, az egyenruhások mintha érzéketlenek lettek volna mindenre.
Emlékszem, a telefonomon néztem, amikor még volt internethálózat, és hitlenkedve bámultam a képernyőt ahol épp egy amatőr, valószínűleg telefonnal készített, felvételt mutattak be. A videóban egy katona volt, az oldalán egy lőtt sebbel, de mintha észre se venné, nyugodtan sétál tovább egy idősebb férfi és annak a lánya felé. A férfi egy pisztolyt tartott a kezébe, maga mögé húzta a lányát és rálőtt a katonára, egyenesen a vállába. Az egyenruhás egy pillanatra megtorpant, lenézett a kabátjára amit azonnal átáztatott a vér majd rezzenéstelen arccal tovább indult az ijedt férfi felé aki kikerekedett szemekkel meredt a katonára.
Én se akartam hinni a szememnek, idiótábbnál idiótább magyarázatokat próbáltam keresni a helyzetre, hogy mégis hogyan lehetséges ez? Legtöbben egyszerűen nem hitték el, úgy vették mint egy mesét, még a bizonyítékkal se fogadták el a tényt, hogy ilyen létezik. Mert istenem, ilyen nem létezik! Ha meglőnek, elájulsz, elvérzel, meghalsz, ordítasz fájdalmadban vagy bármi, csak nem sétálsz tovább pókerarccal és halál lazán mintha semmi se történt volna. De ezek a katonák ezt tették, ami felfoghatatlanul ijesztő volt.
A videót szinte azonnal eltüntették a nettről és pár nappal később már nem, hogy internet nem volt, de a tv se működött és telefonálni se lehetett. De egy háború közepén, miközben halhatatlannak tűnő katonák mászkáltak az utakon az volt a legkisebb gondunk.
Egy hét telhetett el az első ilyen támadás óta amikor az anyám berontott a szobámba és felém dobott egy félig bepakolt táskát és kirántotta a fiókomat amiben a pólóim voltak.
- Mit csinálsz? - meredtem rá kérdően de ő rám sem nézett.
- Jönnek - ennyit mondott majd átrohant a fürdőszobába.
Kikerekedett szemekkel mentem utána amikor szembe találtam magam apámmal aki a mankójára támaszkodva nézett fel rám. A szemében rettegés volt, ami engem is azonnal megijesztett. Egyszerűen nem esett le, hogy mi ez a nagy pánik, sőt, talán annyira nem is furcsáltam, hiszen ezekben az időszakokban szinte mindig feszültek voltak.
Apám a kezembe nyomott egy egyenruhát és sietetett, hogy vegyem fel. Eleget tettem a kérésének és a bakancsot is felvettem amit felém nyújtott. Úgy néztem ki mintha én is egy katona lennék.
- Ezt tedd el - nyomott a kezembe az apám egy pisztolyt és egy kést.
- Miért adsz nekem fegyve... - Ki se mondtam még a kérdésem amikor az anyám visszarohant hozzám és a kezembe nyomta a hátizsákot.
- Menekülj minél messzebbre! Tegyél úgy mintha közéjük tartoznál! - Az arca magabiztos volt de a megtört hangja elárulta őt. Úgy nézett végig rajtam mintha akkor látna engem utoljára.
Fegyver ropogást hallottam kintről és mintha ez felébresztett volna.
Bár a támadások nem estek messze a mi városunktól valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ez velem úgy se történhet meg. Ez olyan mint amikor a tv-ben lát az ember egy szörnyű balesetet és bár megborzong de úgy gondolja ez vele nem fordulhat elő. Az, akivel történt is azt gondolta, hogy vele ez nem történhet meg. Akkor mi a garancia arra, hogy velem se fog? Az ég világon semmi.
Így hát elmenekültem, el a szüleimtől, el a városomtól és az ismerős terepről. A Lux név hamar rám ragadt, de nem bántam mert nem éreztem magam annak aki régen voltam. Boltokat fosztottam ki, loptam emberektől és rálőttem az ellenséges bandákra. De egyedül minden nehezebb volt, könnyebb préda voltam és nem egyszer támadtak meg. Féléve találkoztam Fortunával és Audaxszal bár nyilván nem igazán bíztam bennük de szükségünk volt egymásra. Így kialakult a mi kis csapatunk, háromból négyen lettünk Trevel együtt, addigra meg már Stella is ott volt velünk.
Öten, ki tudja mennyi, szinte halhatatlan, katona ellen.
Az idők során több tucattal találkoztunk, de még mindig nem tudtuk felfogni azt amit tapasztaltunk; a katonáknak nem voltak érzéseik; nem éreztek megbánást, sajnálatot vagy együttérzést, se fájdalmat. Mintha kiölték volna belőlük az emberséget. Erősebbek voltak az átlagnál és gyorsan gyógyultak...Látszólag legyőzhetetlenek...és egyre többen voltak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)