14.fejezet

Stella


 Egy ház takarásából vártuk meg, hogy a katonai terepjáró elhaladjon előttünk.
 Ugyanezt az autót láttuk már egyszer, csak akkor velünk szembe jött, a tábor felé hajtott.
 A gyomrom görcsbe ugrott, ha arra gondoltam, hogy mi lehetett a büntetése Luxnak, vagy éppen Blumennek azért mert szem elől tévesztették Audaxot és hagyták, hogy elmeneküljön. Bár én sose lettem volna képes feladni a Központnak, mégis megértettem Luxék félelmét és nem akartam, hogy bármi bajuk essen.
 Audaxszal egész délelőttöt gyalogoltunk, néha már majdhogynem futottunk, ahogy beljebb mentünk a városba, a Központ felé, egyre többször néztem a hátam mögé, de szokatlan módon egy katonát se láttunk, bujdosó és kifejezetten veszélyesnek tűnő bandákat viszont annál inkább.
 Audax kilépett a ház takarásából és újra elindult, én szorosan követtem, de hirtelen azt se tudtam, hova figyeljek, mert egy körforgalom felé tartottunk amit egy benzinkút, egy hatalmas bevásárlóközpont és egy park szegezett, amivel szemben egy lakótelep volt.
 Minden egyes zajra, még ha csak ártatlan madárcsicsergés volt, úgy rántottam magam elé a késem mint egy paranoiás.
 Audax a háztömbök felé haladt, majd kiválasztott egy olyat ami pont szemben volt a bevásárlóközponttal és a benzinkúttal majd az ajtóra tette a kezét, be akart menni oda.
- Mit csinálsz? - szisszentem fel idegesen és a kezére tettem a sajátom, hogy megakadályozzam a mozdulat közben.
 Már csak pár órára lehettünk a Központtól ami vegyes izgalommal és félelemmel fogott el. Soha nem gondoltam volna, hogy önszántamból megyek arra a helyre, de arra se, hogy akár egy százalék esélyem is van, hogy megtaláljam a testvéreimet, ez pedig kellő lendületet adott ahhoz, hogy akár az egész napot átgyalogoljam, amit meg is tettünk, konkrétan még akkor se álltunk meg amikor pár korty vizet ittunk és megettünk pár szem kekszet. Erre pont most, amikor ilyen közel vagyunk, akar megállni Audax?
- Letáborozunk ide - mondta, mire közelebb léptem hozzá, mint aki rosszul hallotta amit mondott.
- Itt? - a hangom kellően hisztérikus lehetett ugyanis a fiú levette a kezét a kilincsről - Ennél már az is jobb lenne, ha kiírnánk a homlokunkra, hogy kapjatok el. 
- Meg kell várnunk, hogy Fortunát kihozzák ide, minden katonát itt tesztelnek le legelőször, itt el tudjuk csalni anélkül, hogy észrevegyék - magyarázta mire nekem lassan kezdett összeállni a kép, bár a gondolattól, hogy egy ennyire szem előtt lévő helyen táborozzunk még mindig a hányinger kerülgetett. Egy másik dolog viszont még jobban megijesztett.
- Akkor nem megyünk be a Központba?
- Lehetetlen. Ha oda bemész, nem jutsz ki.
 Lehetetlen. Ez a szó úgy ismétlődött a fejemben mint valami rossz nyelvtörő. Nem akartam elfogadni. Képtelen voltam rá. Mégis egy kis részem azt suttogta, hogy ez a reális. Hogy jutnánk be oda? És ha be is jutunk, hogy tudnám kimenteni a testvéreimet? És arról az eshetőségről ne is beszéljünk, hogy esetleg már mindketten halottak. Annyira nem gondoltam át. Hagytam, hogy a remény vezessen, amit Audax felébresztett bennem.
 A fiú belépett a házba, egy sötét és poros lépcsőházba találtuk magunkat. A figyelmem újra a kezemben tartott fegyveremre irányult.
 Audax szó nélkül, kézmozdulattal mutatta, hogy fel fogunk menni a lépcsőn, az első emeletre, én bólintottam, de kedvem lett volna megfojtani.
 Felérve beigazolódott amitől tartottam; nem voltunk egyedül.
 Az egyik lakásnak nyitva volt az ajtója és halk beszélgetés szűrődött ki. A falba lőtt tölténygolyók se kerülték el a figyelmemet.
 Audax mellé léptem, épp szólni akartam, hogy tűnjünk el innen, majd máshol keresünk magunknak helyet amikor a nyitott lakásból előlépett egy férfi, a puskáját ránk szegezve.
- Mit akartok? - mordult fel, a háta mögött megjelent másik kettő alak, úgyszintén felfegyverkezve.
 Én hátráltam egy lépést, Audax maradt a helyén.
- Ha lopni jöttetek akkor most tűnjetek el, még mielőtt szitára lövünk titeket - szólt az, amelyik az előbb is. Tudtam, hogy nem blöfföl. A legelső hetekben, amikor az utcára kerültem, nem egy bandával találtam szemben magam akik bármire képesek lettek volna.
- Katonák elől menekültünk - dobtam be az adu ászt amivel szinte minden bujdosót magam mellé tudtam állítani annak idején.
- Te hazug ribanc - köpte szinte a szavakat a puskás férfi - Pár órával ezelőtt hallottuk a bombázást, minden katonát a Központba küldtek, egy sincs az utcán - mondta, mire én ledöbbenve néztem rá Audax takarása mögül aki időközben elém lépett. - Azt hiszed hülyének nézhetsz? Te kis...
- Elég! - lépett elé egy másik és a fegyverére rakva a kezét letolta a földre a csövet. - Már lassan egy hónapja vagyunk itt, nem fogadjuk jól az új arcokat - mondta, majd jelzett a többieknek, hogy rakják le a fegyverüket. Az, aki leribancozott még mindig úgy nézett rám mint aki képes bármikor szitává lőni, mögötte egy lány állt egy fiúval, akik gyanakvóan méregettek, de úgy tűnt nem tartanak tőlünk, inkább a férfire figyeltek aki leállította az elsőt. Sütött róla, hogy ő a főnök, olyan magabiztosságot sugallt amit bárki megirigyelt volna.
- Csak pár napot akarunk itt tölteni, van ételünk és vizünk is - mondta Audax, mire az elől álló fiú bólintott, majd jelzett a csapatának, hogy menjenek el, a puskás hezitált egy kicsit, de végül ő is szót fogadott.
- Ne okozattok nagy zajt, a többi emeleten vannak kisgyerekes családok. Hat után ne kapcsoljatok lámpákat, mert kintről ki lehet szúrni a fényt - mondta - Jobboldalt, az első lakás üres, ha bármi gond van szóljatok és ne kezdjetek magánakciókba - nézett ránk jelentőségteljesen, ezt mind úgy mondta mintha csak épp az új bérlőknek adná át a lakást, szinte már vártam, hogy mikor teszi hozzá, hogy háziállatokat nem hozhatunk be.
- Köszönjük - válaszolt Audax mire a férfi, aki csak pár évvel lehetett idősebb nálam, mégis sokkal érettebbnek tűnt, bólintott és még egyszer végigmért minken.
- Engem nem érdekel honnan jöttetek vagy hova tartotok, az se ha hazudtok - pillantott rám -, de ha veszélybe sodortok minket is, akkor gondolkozás nélkül teszlek el titeket láb alól - ennyit mondott, majd,mint aki jól végezte dolgát, hátat fordított és bement az egyik lakásba.
- Szimpi - motyogtam magam elé és Audaxra néztem aki megkereste a nekünk kiosztott lakást és nem sokat habozott, bement, én követtem.
 A lakás nagyon kicsi volt, egyszobás, minden fehér volt és szürke. Az előző életemben akár lehangolónak is nevezhettem volna, de akkor inkább örültem, hogy van benne egy ágy és fürdőszoba.
 Lerogytam az egyik ebédlőszékre és onnan figyeltem ahogy Audax körbejárja a lakást, amikor végzett elővette a kulacsát és megtöltötte vízzel, közben jelezte, hogy adjam oda a sajátomat is.
- Szerinted milyen bombázásról beszéltek?
 Audax pár pillanatig gondolkozott, elzárta a csapot majd rám nézett;
- Lehet gyakorlatoznak.
 Nem ezt akartam hallani.
- És ha megtámadták őket? - kérdeztem és elmerengve néztem el a válla felett. - Lehet le vannak gyengülve, akár be is tudnánk jutni - mondtam, próbáltam közönyös arcot vágni, de nem igazán sikerült, szinte könyörögve néztem Audaxra.
- Miért akarsz ennyire bejutni a Központba?
 Elfordultam tőle, nem tudtam a szemébe nézni, el akartam kerülni, hogy bármit is le tudjon olvasni az arcomról. Soha senkivel nem terveztem megosztani a történetem, nem akartam senki előtt ilyen sebezhető lenni.
- Stella... - Audax hangja olyan lágy volt, hogy elég bátorságom volt ahhoz, hogy ránézzek. Eszembe jutott, hogy kevesebb mint egy nappal ezelőtt ő is megosztotta velem a múltját, hagyta, hogy lássam a fájdalmat a bűntudatot és a dühöt rajta.
 Kinyitottam a szám, hogy megszólaljak, de egy hang se jött ki a torkomon. Nem megy.
- Elmegyek zuhanyozni - mondtam és elővettem a táborban kapott törülközőt és neszesszert majd bementem a fürdőbe, végig magamon érezve Audax tekintetét.
 Bele tellett egy kis időbe, hogy levegyem a ruháimat, mert a kezem remegett, amikor pedig a jéghideg zuhany alá álltam már csorogtak is le a könnyeim.
- Gyűlöllek - suttogtam összeszorított fogakkal pedig legszívesebben sikítottam volna. -Annyira gyűlöllek - a kezembe temettem az arcom, erősebbre állítottam a vízsugarat, hogy Audax nehogy meghallja a szánalmas zokogásomat és lecsúsztam a zuhany kicsempézett aljára. Átkaroltam a térdem és újból és újból el-elakadó lélegzettel ismételtem meg gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek.
 Gyűlöltem mindenkit akinek köze volt ahhoz, hogy ide jusson a világ, magamat is amiért nem tudtam beszélni a múltamról, az egész kibaszott világot, amiért olyan dolgokon kellett keresztül mennem amin senkinek se kellett volna.
 Annyi harag és feszültség volt bennem azokban a napokban, talán akkor telt be a pohár.
 Amikor kikászálódtam a zuhany alól remegtem a hidegtől, a szám kék volt és a hajam is teljesen átázott.
- Idióta - néztem szembe magammal és kevés választott el attól, hogy ne zúzzam be a tükörképem az öklömmel.
 Vettem pár mély levegőt, le kellett, hogy nyugodjak. Meg kellett szárítkoznom, mert egy tüdőgyulladás semmiképp nem segített volna rajtam.
 Miközben betekertem a hajam a törülközőbe átgondoltam, hogy mit fogok tenni az elkövetkezendő napokban; segítek Audaxnak megszöktetni Fortunát és velük maradok, hogy végigkövethessem a lány felépülését, mindent megjegyzek és amennyit tudok, kiderítek a Központtal kapcsolatban, hogyha eljön az ideje akkor minél felkészültebb legyek. Már nem volt elég reménykedni, egy terv kellett.
 Amikor kiléptem a fürdőből már nem remegett a kezem és a torkomat se szorította el a sírás, nem akartam sikítani és tőből kitépni a hajam, egyszerűen átestem egy holtponton.
 Audax rám nézett, de nem kérdezett semmit, inkább az asztalhoz hívott és rámutatott két konzervdobozra;
- Megvártalak, mert nem tudtam, melyiket szeretnéd; a bébirépát vagy a kukoricát - mondta, mire én elmosolyodtam:
- Felezzük el mindkettőt - nyúltam a konzervekért és kipattintottam őket, Audax elővett egy szekrényből két tányért, lemosta őket majd az asztalra rakta. Amíg én szétosztottam az ételt kettőnk között ő kikotort a táskájából egy pár szem kekszet.
- Meddig tervezünk itt maradni? -kérdeztem két falat között.
- Ma lesz hat napja, hogy elvitték Fortunát - mondta - A kiképzés átlagosan tíz napig tart, így egy pár napot még biztosan - bólintottam és tovább ettem, nem kérdeztem többet.
 Miután befejeztük Audax is elment zuhanyozni, én kitekertem a teljesen átázott törülközőből a hajam és megpróbáltam kifésülni, de nem sokat segített a helyzeten.
 Bár még csak kora délután volt olyan fáradság jött rám, hogy odamentem a kihúzható kanapéhoz és ledőltem rá, a szobában is sötét lett mert kint eleredt az eső. Már javában ősz volt és bele se mertem gondolni, hogy hogy fogom túlélni a telet az utcán.
 Lehunytam a szemem és hallgattam az esőcseppek koppanását az ablaküvegen. Rég nem érzett nyugodtság lepett el, Audax még ki se lépett a zuhany alól amikor én elaludtam.

Gyereknevetésre keltem.
 Nyögve tornáztam fel magam, már besötétedett, csak az ajtó alól szűrődött be egy kis fény a szobába.
 Felálltam és közben megtapogatva a hajam konstatáltam, hogy bár már sokkal szárazabb, de még mindig nedvesek a tincseim.
 Körbenéztem a lakásban, de csak a bútorok körvonalait tudtam kivenni, Audaxot sehol se láttam, ezért a bejárati ajtóhoz léptem és kinyitottam, éppen átléptem volna a küszöböt amikor egy kisfiú viharzott el előttem.
- Eric, azonnal gyere ide, ne rohangálj! - hallottam egy női hangot ami tele volt aggodalommal, a kisfiú csak nevetett, a kezébe egy műanyagautót tartott és amikor megfordulva szembe találta magát velem felkiáltott;
- Anya, új szomszédok! -vigyorgott rám mire én önkénytelenül is visszamosolyogtam.
- Eric! - ragadta meg a kisfiú kezét az anyukája és ijedten nézett rám, mint aki féltené tőlem a gyerekét. - Késő van, aludnod kell már - kapta el rólam a tekintetét és az ölébe vette a gyereket, aki próbálta kiszabadítani magát az anyja karjából, de miután nem járt sikerrel rám nézett a sovány nő válla felett és integetett, én is visszaintettem és addig figyeltem őket amíg el nem tűntek a lépcsőfordulóban.
 Összeszorult a torkom a gondolatra, hogy valakinek ilyen körülmények között kelljen felnevelnie a gyerekét. Hihetetlen erő kellhet hozzá. Mégis ők még szerencsésnek számítottak, hiszen a vírus idején nagyon sok gyerek meghalt.
- Gyerekeket sose bántottak - szakított ki a gondolataim közül Auadax hangja. Megfordultam és szembe néztem a fiúval aki úgy meredt az anyuka és a kisfiú után mint aki szellemet lát. - Mindig csak azt adták parancsba, hogy fiatalokat szedjünk össze, gyerekeket sose - rám nézett, én viszonoztam a tekintetét.
 Visszaemlékeztem arra az estére amikor megkérdeztem tőle, hogy miért nem tud aludni és azt is elmondtam neki, hogy gyakran voltak rémálmaim. Ő utána csak ennyit kérdezett; Miért mondod el ezt nekem? Akkor azt válaszoltam, hogy azért, mert hónapok óta nem tudtam kivel beszélni. De nem ez volt a teljes igazság. Luxnak soha nem meséltem volna ilyeneket, Audax viszont más volt, úgy éreztem megbízhatok benne és bár sokszor tűnt érzelemmentesnek, de sose félt megmutatni a fájdalmát nekem.
- Nem nehéz a múltadról beszélni? Arról, hogy mi történt akkor amikor katona voltál? - kérdeztem, miközben becsuktam magam mögött az ajtót, újra sötét lett a lakásban, de közel álltunk egymáshoz így az arcának minden rezdülését ki tudtam venni.
- De, tényleg az - válaszolta -, de egyszer már elvették az emlékeimet és azóta küzdök, hogy visszaszerezzem őket - mondta -, ezért amikor tudok, visszaemlékezek mindenre ami velem történt, még akkor is ha fájdalmas - majd így folytatta; -, nem félhetünk a saját érzéseinktől, szembe kell nézni velük és nem elnyomni őket...mert egy idő után átalakulnak valami teljesen mássá; gyűlöletté, haraggá és élve felemésztenek, addig amíg már nem marad semmid.
 Hosszan nézett rám, úgy mint aki a lelkembe lát, én elkaptam a tekintetem, de a szavai úgy értek mint valami erős pofon.
 Audax közelebb lépett hozzám és az arcomra simította a kezét, én felnéztem rá mire ő halványan elmosolyodott és ennyit mondott;
- Menjünk vissza aludni, Stella - elvette a kezét, mire próbáltam elnyomni a csalódságomat -, kevés ételünk maradt, holnap hajnalban be kell mennünk a bevásárlóközpontba - magyarázta mire én bólintottam és kikerülve őt a kanapé felé vettem az irányt ami még kihúzva is túl kicsinek tűnt két embernek. Ennek ellenére befeküdtem a takaró alá amit egy szekrényben találtunk és azalól néztem ahogy Audax leveszi a bakancsát, majd megindul felém, de ahelyett, hogy lefeküdt volna mellém megfogta a másik párnát és takarót és leterítette a földre.
- Erre igazán nincs szükség...
- Rugdosódom álmomban - szólt közbe mire én elmosolyodtam, közelebb másztam a kanapé másik oldalához és lenéztem a földre, ahol ő feküdt.
- Azért akarok bejutni a Központba, mert nagyjából akkor, amikor te is, a bátyám jelentkezett katonának, később visszatért és elhurcolta az ikertestvéremet - úgy szakadtak ki belőlem a szavak, hogy nem is gondoltam igazán bele, hogy mit teszek. - Nem tudom, hogy mennyi esély van arra, hogy újra rájuk találjak, de képtelen lennék leélni az életem úgy, hogy nem próbálom meg megkeresni őket.
 Audax csöndbe maradt, de nekem már nem volt mit mondanom.
 Azt hittem, hogy miután megosztom ezt valakivel megkönnyebbülést fogok érezni, de semmi ilyesmi nem történt, helyette inkább kezdtem megbánni, hogy beavattam Audaxot.
 El akartam fordulni tőle, de ő megfogta a kezem és megszorította.
- Szerinted őrültség reménykedni abban, hogy még életben vannak? -kérdeztem halkan.
- Az az őrültség, hogy ilyeneken kell gondolkoznod... - válaszolta, ledőltem a párnára, de a kezét nem engedtem el.
 Bár tényleg nem éreztem azt, hogy egy kő esett volna le a szívemről, mégis hosszú hónapok után először úgy éreztem, nem vagyok egyedül. És ez segített.